„Háromszáz éves a Kúria” – köszöntő az ünnepi ülésen

Országház, Felsőházi terem

„Háromszáz éves a Kúria” –  köszöntő az ünnepi ülésen
Felsőházi terem, 2023. június 19. 
zártkörű

Isten hozta az Országházban mindazokat, akik a több mint ezer esztendős magyar állammal egyidős, annak részét képező és annak sorsát osztó magyar bírói hatalom legfőbb testülete háromszáz esztendővel ezelőtti újjászületésére emlékezni gyűltek ma össze! 

Tisztelt Elnök Úr, tisztelt Kúriai bírák, tisztelt Vendégek!

A történelem megtanított bennünket arra, hogy – a költő szavával élve – mi, magyarok mindig csak annyira élünk, amennyire Magyarország él, és azt is megtanulhattuk, hogy nincs ez másként az államunk alapintézményeivel sem.
1990-ben a magyar állam visszaszerezte szuverenitását, ezért a magyar bírói hatalom is visszakapta függetlenségét, ezen belül a legfőbb bírói testület, a Kúria 2010 után visszakapta a nevét, és az előttünk álló években vissza fogja kapni egykori székhelyét is itt, a Kossuth téren.

A mai találkozónkat tarthattuk volna akár abban a pompás palotában is, amelyből a Kúriát 1949-ben kiebrudalták, ha a magyar állam az elmúlt tíz esztendőben birtokába vehette volna a tulajdonát képező épületet, de – mint azt Önök pontosan tudják – több mint tíz esztendőbe tellett, hogy jogállami eljárásban érvényesítsük az állami közérdeket egy jogcím nélküli ingatlanhasználó magánérdekeivel szemben. Mint cseppben a tenger, ez az ügy is annak a tanúsága – tisztelt Vendégeink –, hogy magánérdekek számára mindig könnyebb a köz érdekeit csorbítani, mint a közhatalom számára a csorbult közérdeket helyreállítani. 

Örömmel tájékoztathatom azonban Önöket, hogy a Kúria egykori és leendő székhelyének az ügyében a közérdek helyreállítatott, az épületfelújítás pénzügyi fedezete biztosított, a munkálatokat elkezdték, ezért a Kúria legközelebbi kerek évfordulós ünnepségére már minden bizonnyal a Kossuth tér túloldalán kerülhet sor. 

A közhatalmat gyakorlók számára azonban minden országházi aktusnak illetve események – így a mai együttlétünknek is – van egy különös többletértéke, amelyet a tőlünk pár lépésnyire, a Kupolacsarnokban található Szent Korona kisugárzása jelent.
Az európai államfejlődésben és jogtörténetben gyakorlatilag példátlan, hogy a közhatalom elvont jogi fogalma olyan szervesen tárgyiasuljon, mint ahogy a Szent Koronában egy évezred alatt megtestesült a magyar állami közhatalom és szuverenitás, történeti és érzelmi értelemben egyaránt. 

Napjainkban a nyugati világban a politikatudományok berkein belül komoly szakmai viták dúlnak az állami közhatalom mibenlétéről, az államok mint közhatalmak XXI. századi szerepéről, a közhatalmi jogkörök gyakorlásáról, a föderalizmusról és a szuverenitásról, a hatalmi ágak szétválasztásának kérdéseiről a prezidenciális vagy parlamentáris politikai rendszerekben. 
Feltűnő, hogy ezen intellektuálisan sokszor izgalmas viták keretében fokozatosan erősödik egyfajta szakmai bizonytalanságot terjesztő véleményáramlat, tetten érhető az alkotmányjogot és nemzetközi jogot korábban meghatározó alapfogalmak relativizálása és dekonstrukciója, a fogalmak képlékenységét erősítő szándékos félrefordítások vagy félreértelmezések sorozata.
Miként a politikában, úgy a politika-tudományokban sincsenek véletlenek, tisztelt Vendégeink, azaz a jogi és államtudományi nézetek között zajló szellemi viaskodás nem más, mint következménye annak a gyakorlati politikai küzdelemnek, amely napjainkban egyre erősebben bontakozik ki az államok mint a közjót és közérdeket képviselni hivatott közhatalmak és a magánérdekek képviseletére szövetkező magánhatalmak között.

A közérdek és magánérdek erőinek társadalmi és politikai párharcában önmagában nincs semmi újdonság. Mint tudjuk, kétezerháromszáz esztendővel ezelőtt az arisztotelészi államformatan alapozta meg a nyugati gondolkodásban az egyén és a közösség érdekellentéteinek harmonizálásra törekvő állam mibenlétére adható válaszokat.

Az újdonság napjainkban csupán annyi, hogy az elmúlt évtizedek rendkívül gyors technológiai fejlődésének eredményeképpen zajló tőke-koncentráció és információ-koncentráció miatt a nyugati világban megbomlott a történelmileg kialakult korábbi egyensúly az államok mint közhatalmak és a különféle magánhatalmak között, az utóbbiak javára.

Ma a világ legnagyobb vagyonkezelő magáncégének nagyobb a tőkeereje mint – az Egyesült Államokat és Kínát leszámítva – a világ összes államának. A világ féltucat vagyonkezelő globális magáncégének együttes tőkeereje jelenleg megközelíti a világ államai összesített nemzeti összetermékének egyharmadát. Ezek a mutatók évről-évre romlanak az államokra nézve, és javulnak a magáncégekre szempontjából.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy az államoknak költségvetésük és kötelezettségeik vannak, a magánhatalmaknak ezzel szemben pénzük van és leginkább jogaik illetve egyre bővülő jogon kívüli lehetőségeik vannak.
A közhatalom az adós, a magánhatalom a hitelező. A gazdaságilag fejlettnek mondott országok együttes államadóssága például meghaladja az együttes nemzeti össztermékük 400%-át.

Az államok már jelenleg is roskadoznak a visszafizethetetlen adósságok terhe alatt, és a magánhatalmak felé fennálló adósságuk napról napra nő. 

Miközben egyes jogtudósok – úgymond – dekonstruálják a szuverenitás fogalmát, azt állítva, hogy valójában már nem is lehet pontosan megállapítani, ki a szuverenitás alanya, mi a tárgya, nem is lehet valójában értelmezni az egészet, aközben egyetlen terület maradt, ahol a szuverenitás pontosan értelmezhető: az úgynevezett szuverén államadósságok területe. Ott nincsenek kérdőjelek, ott minden pontosan érthető. 

Az államok mint közhatalmak viselik a globálisnak mondott gazdasági növekedés terheit, a munkaerő képzési költségein át az egészségügyi költségeken keresztül a környezeti károkig, míg a magánhatalmak szedik a növekedés gyümölcsét, azaz a pénzügyi hasznokat. 

Mindezen okok azt eredményezik, hogy a korunkban zajló globális tőkekoncentráció nyertesei a magánhatalmak, vesztesei pedig az államok mint közhatalmak.

Az információáramlás területén még rosszabb a helyzet. A majd’ kilenc milliárdnyi emberiségből több mint öt milliárd ember használja statisztikai átlagban napi hat órát az internetet, azaz egy olyan kommunikációs infrastruktúrát és annak különféle platformjait, amelyek magáncégek tulajdonában vannak, amelyek használata közvetlen és közvetett módon magáncégeknek eredményez pénzügyi hasznot, nem beszélve az egyéni gondolkodás és a társadalmi közvélemény befolyásolásából, alakításából származó előnyökről és hasznokról valamint kontroll-lehetőségekről. Noha a digitális virtualitás világa mindenhol gyakorlatilag közüzemként működik, az államoknak mint közhatalmaknak nincs jelenleg sem joguk, sem lehetőségük arra, hogy érdemben szabályozhassák ezt a kvázi-közüzemet, amelyet magánhatalmak üzemeltetnek. 

A tőke és az információ összpontosítása területén az elmúlt három évtizedben fokozatosan erőfölénybe került magánhatalmaknak olyannyira megnőtt az étvágyuk, hogy holnapra a közhatalmi döntéshozatalt is a maguk javára akarják összpontosítani, az államok emberi, természeti, gazdasági és pénzügyi erőforrásai fölötti mind korlátlanabb rendelkezési lehetőség megteremtése céljából.

Ez a kulcsa mindannak, ami ma a nyugati – és különösképpen az európai – politikában, gazdaságban és kultúrában zajlik. Mindaz, ami érthetetlennek, irracionálisnak és abszurdnak tűnik, a közjó, a közérdek, a közhatalom logikája alapján az magánhatalmi szempontokból érthető, racionális és logikus.

A nyugati világban az államok mint közhatalmak – az Amerikai Egyesült Államoktól kezdve a kis és nagy európai nemzeti államokon keresztül Izrael államáig – ma ezért állnak a globális magánhatalmak ostroma alatt, amely politikai, gazdasági, pénzügyi, kulturális és nem utolsósorban tömegpszichológiai, tudatipari eszközökkel egyaránt zajlik.

Ezen hadviselés része az is, amikor az államot úgy akarják gyengíteni, hogy igyekeznek befolyás alá vonni, és kijátszani egymással szemben az államhatalmi ágakat. Ennek érdekében meghamisított szavakra és meghamisított értelmezésekre ideológiát építenek, és igyekeznek az államhatalmi ágak képviselőit minderre érzékenyíteni és befogadóvá tenni. 

A James Madison által az Egyesült Államokban 1788-ban először megfogalmazott „checks and balances” elméletéből például úgy lett az idők során magyarul „fékek és ellensúlyok rendszere”, hogy az angol szövegben – sem annak betűjében, sem annak tartalmában – szó sincs semmiféle fékekről, de még ellensúlyokról sem nagyon. 1990 után mindig akkor jött divatba számonkérni az amúgy fiktív közjogi fékek hazai működését, amikor a demokratikus választások eredeményeképpen a törvényhozásban a külső befolyás és ellenőrzés alatt működő politikai erők ellenzékbe kerültek.

A hatalmi ágak együttműködésére vonatkozó „checks and balances” elmélet kapcsán tisztelettel azt javaslom, hogy tegyük magunkévá a kiemelkedő magyar jogtudós, Magyary Zoltán fordítását és szemléletét, amelyet az Amerikai államélet című művében 1934-ben így fogalmazott meg: „az egymásba kapcsolódás és egyensúly rendszere”; majd így folytatta: „Az együttműködés automatikus volta az, amire itt rá kell mutatni. Ennek az a lényege, hogy egy szerv hibás működése automatikusan megakadjon a másik szervnek a jó működésén.” Ennél pontosabban ma sem lehet megfogalmazni egy demokratikus állam közhatalmi ágainak egymásra utaltságát és együttműködési célját. 

A XXI. századi államéletben változatlanul alkotmányos egyensúlyra és kölcsönös ellenőrzésre van szükség a hatalmi ágak között; hatalmi erőegyensúlyra van szükség a szuverén államok közötti kapcsolatokban; és mihamarabbi erőegyensúlyra lesz szükség az államok mint közhatalmak és az őket jelenleg ostromló magánhatalmak között is.

Ezen egyensúlyok nélkül működésképtelenné válik az állam, ezen egyensúlyok nélkül összeomlik a szabályokon alapuló nemzetközi rend, ezen egyensúlyok nélkül nem állítható helyre a megbomlott érdekközösség a közhatalmak és magánhatalmak között.

Ha felmorzsolható az állam mint közhatalom – tisztelt Kúria –, vajon mi szükség volna a közhatalmi igazságszolgáltatásra, mi szükség volna bármilyen nemzeti szintű legfelsőbb bírói szervre? A helyét majd átveszi a magánkeretek között működő választott bírósági rendszer, mint ahogyan a szabadkereskedelminek nevezett nemzetközi egyezményekből már megismerhettük a vitarendezési eljárások és intézmények terveit. A transznacionális bíróságok pedig a kötelezővé tett transznacionális jog alkalmazásáról kötelező jogegységi határozatot adhatnak majd ki; ami bírói munka megmarad, azt majd elvégzik a magáncégek által fejlesztett mesterséges intelligencia jogi algoritmusai. 

Mindez nem disztópia, nem politikai kommunikációs termék, hanem valós fenyegető lehetőség. 

Az államon belüli, államok közötti és az államok illetve magánhatalmak közötti egyensúlyok megőrzése illetve helyreállítása nélkül a következő évtizedekben fokozódó társadalmi káosz, politikai anarchia és emberi méltósággal nem élhető élet vár a nyugati világra, és benne a mi magyar világunkra is. 

Ne feledjük, hogy vannak, akik éppen ezért dolgoznak. Például azok, akik egy európai bírói konferencián nem félnek kijelenteni, hogy a nemzeti bíróságokra mint az európai föderalizációs tervek végrehajtásában közreműködő ágensekre tekintenek. Vagy mint például azon egykori hazánkfia professzor, a washingtoni külügyminisztérium korábbi főtanácsosa, aki már 2012-ben azt üzente az Egyesült Államokból, hogy a 2010-ben demokratikus módon megválasztott, kétharmados parlamenti többséget elnyert magyar kormány – ahogy ő fogalmazott – „ha lehet, demokratikus módon, ha nem lehet, másképpen”, de mindenképpen elmozdítandó. A professzor egyébként öt forgatókönyvet vázolt a magyar kormány megbuktatására, ebből az utolsó forgatókönyv a polgárháború, amely elmondása szerint akkor következik be, ha a kormány a kaotikus gazdasági helyzet miatt elveszíti a nép többségének bizalmát, és „a választók rájönnek, hogy a szuverenitásról ismételt politikai szónoklatok tartalma a XXI. században üres fogás”.

Tisztelt Kúria, tisztelt Vendégek!

Az az ember, aki 1867 és 1875 között gyakorlatilag lefektette a modern magyar bírósági szervezet alapjait, Horváth Boldizsár egykori igazságügyi miniszter így fogalmazott a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvény parlamenti vitájában: „A munka sem több, sem kevesebb, mint újra szervezni a magyar államot (…)”

Szerencsések azok a magyar nemzedékek, amelyek újraszervezhetik a magyar államot, mint ahogyan a dualizmus nemzedéke tehette a korlátozott szuverenitását visszanyert államunk esetében, vagy a rendszerváltoztatás nemzedéke, amelyik több mint négy évtizednyi kommunista diktatúra és szovjet gyarmati uralom után építhette újjá a szabad, független és önrendelkezésre képes Magyarországot. De a legszerencsésebbek azok a nemzedékek, amelyeknek nem újraszervezniük, hanem csak megőrizniük kell a szuverén magyar államot.

2023-ban, a Kúria újjászületésének háromszázadik évfordulóján kijelenthetjük, hogy nekünk egy ilyen működő, demokratikus, a nemzeti érdekek képviseletére képes és méltányos nemzetközi együttműködésre kész államunk van, amit minden körülmények között meg kell védenünk. Az utódaink érdekében és hasznára, Európa és a nagyvilág javára.
Isten adjon ehhez mindannyiunknak erőt, bátorságot és bölcsességet!