Tisztelt Főigazgató Asszony! Tisztelt Emlékezők! Tisztelt Honfitársaim!

„Ha békét akarsz, készülj a háborúra” – szól az ókori politikai és hadi bölcsesség. „Ha békét akarsz, emlékezz a háborúra” – felel rá a XX. századot kutató hadtörténészünk az értelmiség kiirthatatlan optimizmusával arra vonatkozóan, hogy az emberiség talán mégiscsak képes tanulni a történelemből. Akár osztozunk e derűlátásban, akár nem, Pollmann Ferenc intelme, az emlékezés fontosságára irányítja a figyelmünket. Mindaz, ami a nagyszüleinkkel, dédszüleinkkel, ükapáinkkal és ükanyáinkkal történt egy évszázada Magyarországon és Európában: a mi örökségünk. Nem pusztán statisztikává váló adatsor, nem csak elvont államelméleti lecke vagy tömény történelemfilozófia, hanem az életről és halálról, a háborúról és békéről szóló emberi tanulság. Ez a tétje a magyar kormány által létrehozott Első Világháborús Centenáriumi Bizottság és a XX. Század Intézet által az elmúlt négy évben szervezett megemlékezéseknek, és ez adja meg a jelentőségét a mai kiállításnak is.
„Új világ született” – hirdeti címében az első világháború végét bemutató mai kiállítás, amely az európai XX. század vassal és vérrel való beköszöntéről szól, egy olyan évszázadról, amely a történelmi időszámítás szerint 1917-ben született, és napjainkban is tart még.
Az időszámításnak ugyanis kétféle módszere lehetséges: az egyik az emberi szándékoktól és cselekedetektől független természet-tudományos mód, amely az égitestek mozgásától függ; amelynek mértékegységei a nap, a hónap és az év, és amely szerint a naptárainkban már régen magunk mögött tudhatjuk a XX. századot.

A másik a történelem kíméletlen időszámítási módja, amely az ember befolyásolás, birtoklás és uralom iránti vágyától fűtött cselekedetei és azok következményei szerint tagol, és amelynek naptárja szerint a koronként változó közösségi létküzdelmek és véres háborúk mutatják az idő múlását.

Ezen időszámítási mód szerint – tisztelt Hölgyeim és Uraim – az első világháború és a huszadik század még nem ért véget Európában.
Nemcsak magyar életérzés vagy tapasztalat ez, amely eredhetne akár abból, hogy mi, magyarok elveszítettük az első világháborút és vele az egész huszadik századot, hanem olyan életérzés, amely napjainkban a tegnapi európai győzteseken is eluralkodik, és amely azon növekvő aggodalomból fakad, hogy mindenki számára elveszhet az európai jövő.

A mai kiállítást mindezért nemcsak egy öntudatos magyar, de egyben egy felelős európai kiállásnak is tartom, amely egyben az első világháború nyomasztó tényadatainak, kronológiájának és következményeinek emberközpontú bemutatása mellett segít feltárni és megérteni olyan összefüggéseket is, amelyek a száz esztendővel ezelőtti Európa sorsát napjainkig kiható módon meghatározzák.
Az első és legfontosabb összefüggés, hogy Európa miként veszítette el önrendelkezését az első világháború végén.
A Nagy Háborúnak ugyanis katonai és politikai értelemben voltak nagynak látszó győztesei és nagy vesztesei, ám száz esztendő távlatából ma már egyértelműen kimondható, hogy történelmi értelemben a legnagyobb vesztesnek maga Európa bizonyult: elveszítette azon képességét, hogy a saját érdekei és értékei szerint alakíthassa önmaga ügyeit.

Az új világ születése Európán kívüli hatalmak európai térfoglalásának kezdetét jelentette.

Ezen új világ kibontakozásának több mint hatszázezer magyar katona már nem lehetett tanúja: ők életükkel fizettek a Nagy Háborúban. Magyarország és a magyarság lett a legnagyobb vesztese a vérben született új világnak: a nemzeti önrendelkezés elvének ürügyén az ország történelmi területének kétharmadát elcsatolták, a Kárpát-medencében relatív etnikai többségben élő magyarság harmadát idegen államok fennhatósága alá helyezték – azaz megfosztották nemzeti önrendelkezési jogának gyakorlásától –, a függetlenségét ezen tragikus áron visszanyerő magyar államot pedig cselekvésképtelenségre és lassú halálra ítélték.

Az ezer esztendős európai Magyarország, amely a középkor alkonyától századokon át védte a keresztény Európát, ezt kapta az első világháború végén megszülető új világ uraitól.

Tisztelt Honfitársaim!

Az első világháború magyar nemzedékének közösek voltak az élményei: hadüzenet, bevonulás, búcsúzás, harc, életveszély, kötelességteljesítés, lelkesedés, gyász, veszteség, betegség és sebesülés, győztes csaták és vesztes háború, hadifogság, visszavonulás, összeomlás, hazatérés, szembesülés a forradalmaknak mondott liberális és bolsevista haza- és nemzetárulással, kiszolgáltatottság majd a letaglózó trianoni döntés. A sabáci Dunapart, Przemysl vára, a limanowai dombok, Kőrösmező, Doberdó, Isonzó, Tirol, Gorlice mezeje, a dél erdélyi havasok, Luck, Piave, aztán a Szamár-sziget és Szibéria rengetegei – a felfoghatatlan szenvedés és az emberfeletti helytállás szinterei. Öldöklés és remény a harcmezőkön, nyomor és várakozás a hátországban. Ebből a sok személyes történetből áll össze a közös magyar történelmünk.

Miközben tisztelettel hajtjuk meg fejünket az elesettek emléke előtt – akiknek katonai halotti nyilvántartását a huszadik század második felében a magyarországi kommunisták gyakorlatilag megsemmisítették, és amit csak az utóbbi években tudtunk osztrák segítséggel rekonstruálni –, miközben felidézzük mindazt a gyötrelmet, amelyet ez a háborús nemzedék átélt, hálával kell emlékeznünk arra a feltétel nélküli kötelesség-teljesítésre és végsőkig menő áldozatvállalásra is, amelyet nagyszüleink, dédszüleink, ükapáink és ükanyáink a haza védelmében, a nemzeti önbecsülésünkért és a magyar utókor érdekében tettek.

Tisztelt Emlékezők!

A XIX. század végén a német vaskancellár, Bismarck még fölényesen úgy fogalmazott, hogy „a Gondviselés különös figyelmet fordít a gyermekekre, a részegekre és az Egyesült Államokra”.

Az „Amerika az amerikaiaké” elv meghirdetésével a világpolitikában felemelkedő Egyesült Államok már 1823-ban megfogalmazta igényét az amerikai kontinens és annak erőforrásai feletti ellenőrzésre, cserébe semlegességet ígért az európai belügyekben. A korabeli európai nagyhatalmak azonban mindennek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, hiszen akkor az Egyesült Államok sem a tengereken, sem a szárazföldön nem rendelkezett még olyan katonai és pénzügyi erővel, amellyel akaratát érvényesíteni tudta volna.
Akkor még Európában senki sem sejtette, hogy az az ország ahová 1840 és 1910 között csaknem 30 millió európai ember vándorolt ki, rövid időn belül meghatározó erővé válik Európa sorsának alakításában.

Az Amerikai Egyesült Államok 1917-ben történt belépése az első világháborúba ugyanis nemcsak annak katonai kimenetelét döntötte el, hanem megdöntötte azt az évszázados európai politikai szabályt is, mely szerint a külvilággal szemben a kontinens erejét az európai hatalmi egyensúly biztosította, egy olyan egyensúly, amely az európai államok és nemzetek gyakran váltakozó felállású véres összeütközésein és szövevényes együttműködésén alapult.

Ne feledjük, hogy a harminc esztendeig tartó első nagy általános európai háborúnak 1648-ban a vesztfáliai béke azzal vetett véget, hogy meghatározta a modern értelemben vett állami szuverenitást, és alapelvvé tette a hatalmi egyensúlyokra való törekvést az európai politikában. A XVIII. vagy a XIX. században ugyan nem szűntek meg a háborúk a kontinensünkön, de a birodalmi érdekek és a nemzeti szabadságtörekvések összeütközései közepette Európa mindvégig megőrizte világpolitikai súlyát és azon képességét, hogy a belső egyensúlypolitikája által diktált érdekek és értékek szerint alakítsa a kontinens életét. Ez a vesztfáliai gyökerű európai hatalmi egyensúly bomlott meg 1917-ben az Egyesült Államok hadba lépésével, amely világpolitikai szempontból az európai érdekérvényesítés korlátozásának a kezdetét is jelentette.

1922-ben Európa már kénytelen volt megosztani a világtengerek fölötti uralmát az Egyesült Államokkal, amely ezáltal gazdaságilag és katonailag is megerősödve fokozatosan világpénzzé tehette nemzeti fizetőeszközét, a dollárt. A második világháborút követően pedig – az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállására épülő kétpólusú világ kialakulásával – a szétszakított Európa mindkét része – bár jelentősen eltérő mértékben és formában, de elveszítette önrendelkezési képességét: nyugati fele amerikai gyámság, keleti fele szovjet megszállás alá került. Paradox módon a hidegháború vége, a Szovjetunió szétesése, Németország újraegyesítése, a NATO és az Európai Unió kibővítése nem fel, hanem leértékelte Európát a transzatlanti együttműködés rendszerén belül. A 2000-es évek kezdetének európai emancipációs kísérlete kifulladt, azóta válságot válság követ, melyek megoldására Európa nyugati felének vezető elitje az Unió megerősítésének szükségszerűségére hivatkozva nem tud máshonnan ihletet meríteni, mint saját országainak gyarmatosító birodalmi múltjából és az ezt követő évtizedek gyakorlatából. Mindez azonban nem is olyan meglepő, mert az első világháború még valóban nem ért véget, amennyiben következményeivel Európa mind a mai napig nem tudott megbirkózni. Hiszen folytatódott két tömeggyilkos totalitárius rendszerben, folytatódott a második világégés borzalmaiban. De folytatódott a véres délszláv háborúkban éppúgy, mint Európa bénultságában, kiszolgáltatottságában és tanácstalanságában a kívülről reá eresztett csapások – a pénzügyi válság, a tömeges illegális bevándorlás vagy az ukrán-orosz konfliktus – közepette. De tetten érhető a nemzeti kérdés megoldatlanságában, ötvenmillió európai polgár nemzeti önrendelkezéshez, önazonossága megőrzéséhez fűződő jogainak semmibe vételben éppúgy, mint a legalapvetőbb keresztény értékek nyílt tagadásában.

Tisztelt Emlékezők!

Napjainkban, száz esztendővel az első világháború után, Európa ismét válaszút előtt áll: vagy ütközőzóna, vagy összekötő kapocs lesz a világ nagy geopolitikai játszmáiban azon Európán kívüli hatalmak között, amelyek akarják és tudják meghatározni és érvényesíteni az érdekeiket és az értékeiket.
Antidemokratikus, nemzetek feletti kormányzás, Európa teljes politikai, gazdasági és kulturális kiszolgáltatása Európán kívüli érdekcsoportok javára és hasznára vagy az európai nemzeti államok megerősített demokratikus együttműködése?
Az európai önazonosság és önrendelkezés visszaszerzése, visszatérés az európai kereszténység által megvetett kulturális és erkölcsi alapokhoz vagy teljes európai önfeladás?
Ezek a kérdések tornyosulnak a mai európai politika előtt, és a rá adott válaszoktól függ a jövőben az európai emberek életminősége és biztonsága.

Nem pusztán a történelem egyfajta elégtétele, hanem a magyarság életerejének bizonyítéka, hogy napjainkban Magyarország ezen kérdésekre adott válaszaival irányt mutat, példát és bátorítást ad mindazoknak, akiknek fontos, hogy Európa az európai emberekké maradjon.
Magyarország, amelynek érdekeit és önrendelkezését száz esztendővel ezelőtt a legsúlyosabban csorbították Európában, ma az egyik legelszántabb védelmezője Európa önrendelkezési joga érvényesítésének.

A magyar állam, amelyet száz esztendővel ezelőtt politikai cselekvésképtelenségre és instabilitásra ítéltek, 2010 óta az egyik legcselekvőképesebb és legstabilabb állam Európában.

A magyar nemzetet száz esztendővel ezelőtt önmagától való elidegenedésre és nemzeti identitásának feladására ítélték, napjainkban azonban – minden tragikus veszteség és megpróbáltatás ellenére – a magyarság változatlanul relatív etnikai többséget képez a Kárpát-medencében, nemzeti összetartozásában és önazonosságában megerősödve pedig európai példát nyújt mindenkinek a szülőföldszeretetből.
Nekünk, magyaroknak volt erőnk túlélni az első világháborút és a huszadik századot, és az előttünk álló időkben lesz erőnk a magunk részéről végleg lezárni az első világháborúban született új világot.

Kérjük a Történelem Urát, hogy mindehhez ne csak bölcsességet és kitartást adjon nekünk, hanem számban és erőben gyarapodó európai társakat is.

Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?