Archívum

Archívum - 21 giugno 2019


Kálóczy Lajos emlékünnepség

Mindszent

Főtisztelendő Plébános Atya! Tisztelt Emlékező Közösség!

„Minden ember és minden nemzet életében felvirrad egy nap, mikor meg kell értenie, hogy semmire és senkire nem számíthatunk a világban: egyedül vagyunk. Ez a pillanat, amikor minden ember – néha fogcsikorgatva, akarata ellenére – hős lesz.” – írta Márai Sándor, akit XX. századi helytállása avatott hőssé, ám e szavainak igazsága időtlen és kortalan, ezért pontosan illik arra a XIX. századi magyar hősünkre, Kálóczy Lajosra is, akire ma emlékezünk.

A századokon átívelő magyar sorsközösségből fakad ugyanis, hogy minden nemzedék életében bekövetkezik a történelmi értelemben vett egyedüllét, az idegen túlerővel, a különféle birodalmakkal való szembeszegülés elkerülhetetlenségének a felismerése, és megfogalmazódik az ebből az egyedüllétből és kiszolgáltatottságból való kitörés akarata.

Egy olyan megtörhetetlen és akár legyőzetve is mindig győztes akarat ez, amely a szabadságvágyban és a nemzeti érzésben gyökerezve mindig egyesíteni tudja a magyarokat.

Pál apostol csaknem kétezer éve rótta papírra levelét a galatákhoz, amelyben megfogalmazta minden keresztény ember legfőbb szabadságeszményének forrását és célját: „Ragaszkodjatok a szabadsághoz! A szabadságra Krisztus vezetett minket. Álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok magatokat újra a szolgaság igájába hajtani”.

A középkori magyar államnak a XVI. században, a keleti oszmán birodalom túlereje miatt a mohácsi csatatéren történt megroppanása, szétesése, majd a magyarságnak a hódoltságban eltöltött másfél évszázadnyi, a keresztény Európa közönyétől súlyosbított sínylődése után a XVII. században Thököly Imre vonta le a végkövetkeztetést, hogy egyedül vagyunk, csak magunkra számíthatunk, és szabadságunk érdekében szembe kell szállnunk a magyarságot a felszabadítás jogán immár nyugatról sanyargató Habsburg birodalommal.

A XVIII. században Rákóczi Ferenc és nemzedéke emelkedett hőssé nemzeti szabadságharcával, majd a XIX. században Kossuthnak és nemzedéktársainak, közöttük Kálóczy Lajosnak virradt fel az a nap, amikor megértették, hogy mi, magyarok a Jóistenen és önmagunkon kívül senkire és semmire nem számíthatunk, különösképpen nem számíthatunk szabadságra, igazságra és méltányosságra az országunkban csak meghódított területet, kiaknázandó erőforrást látó idegen birodalomtól.

Nem véletlen tehát – tisztelt Emlékező Közösség –, hanem sorszerűség, hogy Kossuth honvédei Rákócziék kuruc nótáival vonultak hadba, hogy 1956-ban a pesti srácok Kossuth nótákkal erősítették egymást lélekben a barikádokon, hogy a XXI. században a magyar választópolgárok nemzeti tábora a győztes választási csaták után ugyanazon Kossuth dalt énekelte, amely napjainkban is felcsendült a székelyek ajkán, amikor az Úz-völgyébe indultak hőseik temetőit imájukkal megvédeni. Felismerni a magunkra maradottságot, és elfogadni a cselekvés elkerülhetetlen kényszerét: ez a magyar hősiesség történelmi aranyszabálya, amely alól egyetlen felelős nemzedék sem vonhatja ki magát.
Vannak, akik úgy tartják, hogy a hős soha nem bátrabb vagy tudatosabb, mint egy átlagember, csak a többiekhez képest mindig öt perccel hosszabb ideig tud bátor és tudatos lenni.

Kálóczy Lajos azon hőseink közé tartozik, akik a maguk korában nem csak történelmi öt percekre voltak bátrak és tudatosak, hanem egész életükön keresztül. A mi hősünk azt vallotta, hogy „a szabadság leglényegesebb oldala a rend”, mert Kálóczy egy olyan nemzeti szabadelvűséget képviselt, amely a többség érdekeit képviselőket nem populistáknak, hanem demokratáknak tartotta, amely a jogokhoz mindig kötelezettségeket is társított, s amely a szabadság jelszavát a zászlóra tűzve nem elfojtani, hanem érvényesíteni kívánta a népakaratot.
A mi hősünk, akire emlékezünk, magyar nemes ember volt; abból a legnemesebb fajtából, amelyik kiváltságait a nemzet szolgálatára használta. Ez indította őt a közéleti pályára, s így lett tagja a ’48-as nemzedéknek.

Annak a vármegyei nemességnek, amely hazánkban kiharcolta és levezényelte a polgári átalakulást: a jobbágyság eltörlését és a szabadságjogok kiterjesztését mindenkire. Ezeknek az embereknek nehéz élet jutott: harc és száműzetés, veszély és rabság, hátratétel és mellőztetés – majd az újrakezdés lehetősége. Ők hűségesek maradtak nehéz időkben is, amikor a megmaradás volt a tét, és akkor is, amikor lehetett építkezni.

Kálóczy Lajos már fiatalon kitűnt a megyegyűléseken felkészültségével, fiatalon is a rend és az építés embere volt. Az építésé, hiszen amit Kossuth és Széchenyi jót tett az országban, azt társaival az elsők között próbálta megvalósítani a maga közössége számára. 1844-ben alapítói között volt nemcsak a győri takarékpénztárnak, hanem a helyi olvasókörnek is, mert világlátott lokál-patriótaként pontosan tudta, hogy közössége számára nemcsak a pénz, hanem a tudás is hatalom.

A rend embere volt, hiszen jogászként vallotta: csak az alkotmányos rend biztosíthatja a szabadság és a nyugodt élet lehetőségét. Azok közé tartozott, akik közösségük felemelkedéséért országgyűlési képviselőséget vállaltak, s ebben a küldetésben a végsőkig kitartott. Aláírta a függetlenségi nyilatkozatot, és Világos után elindult Kossuth után külföldre, hogy szolgáljon a bukás után is. Hazatért, mert nem tudott megmaradni az emigrációban: látta annak kilátástalanságát, s nem bírt a honvággyal.
Rajta is beteljesedett a régi mondás: „Extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita. – Magyarországon kívül nincs élet, ha van, az nem olyan.”

Jelentkezett Pesten a császári hatóságoknál, a rossz hírű Újépület laktanyájában, melynek udvarán végezték ki mások mellett gróf Batthyány Lajost is. Bár felkészült a legrosszabbra is, a hatalom már úgy érezte, túl sok vért ontott. Birtokaira száműzték, és szigorú ellenőrzés alatt tartották. De ő ebben a helyzetben is megtalálta a lehetőséget a szolgálatra.

Szülőföldje történetével foglalkozott, régiségeket gyűjtött – numizmatikai és ’48-as gyűjteménye kiemelkedő jelentőségű. Miközben csendben gazdálkodott, újra felvette az elejtett szálakat, s amikor a történelem felcsillantotta a nemzet szabadságának lehetőségét, ismét vállalta a megbízatást az Országgyűlésben.

1861-ben a felirati vita egyik központi szereplője volt, gróf Teleki László egyik legbelsőbb munkatársa. Azok közé tartozott, akik végül – Teleki végakaratának megfelelően – a felirati párttal együtt szavaztak. Az Országgyűlés feloszlatása után lélekben megrendülve tért haza.
Újra megélte: hiábavaló volt annyi áldozat – legjobb barátjának halála, a kompromisszumhoz vezető út megannyi lépése. A bécsi kabinet háromszáz éves rögeszméje – ahogyan fogalmazott „az osztrák birodalom összpontosítása”, mely „boszorkány-nyomásként nehezedik zordon ridegségű lelkére” – most is erőszakot tett a józan politikai megfontolásokon.

Ezek után emelt fővel vonult vissza birtokára: gazdálkodott és tovább gyarapította gyűjteményeit. A Húsvéti cikk után felforrósodó helyzetben még egyszer képviselőséget vállalt, de a Kiegyezés évében – amikor már biztos volt benne, hogy a magyar szabadságért és jogállamért vívott harcot sikerre vitték, s elérték mindazt, amit lehetett – lemondott és visszatért a helyi közélethez.

A helyi közéletben akarta életre váltani a szabadságot, hiszen a rend és az építés embere volt, akinek az élete kényszerűségből telt szabadságküzdelmekben. Elemi iskolát alapított, közösséget szervezett. Háza fontos találkozási ponttá vált. Asztalánál a kor nevezetes városi és országos személyiségei jöttek össze, hogy a világ dolgairól beszéljenek.

Társasága egyszerre önképző és beszélgető kör volt, ahol a magyar sorskérdések megvitatása mellett együtt olvasták a korabeli angol, francia és német folyóiratokat.

Tisztelt Emlékező Közösség!

Kálóczy Lajos és nemzedékének XXI. századi örököseiként mi, mai magyarok harminc esztendeje szabadok vagyunk. Az ő vágyuk a mi életünkben teljesedett be.

A szabadsággal azonban ma is felelősség jár: a mi nemzedékünknek is megvannak a magunk feladatai, amelyeket meg kell oldanunk, a magunk harcai, amelyeket sikerre kell vinnünk.

Az a rögeszmés balítélet – vagy, ahogy Kálóczy fogalmazott –, az a „boszorkány-nyomás”, amely egykor a bécsi birodalom lelkén ült, most a szabad európai nemzetek szövetségéből akar egy európai birodalmat létrehozni.

Nem szabad felednünk, hogy minden központosított birodalom működésében, amelyben a központ eleve csak a saját érdekeire van tekintettel, mind az egyének, mind az ő közösségeik érdekei és szabadsága csak alárendelt szempontot jelenthetnek.
A szabadságot csak folyamatos ellenállás révén tarthatjuk fenn minden központosított birodalommal szemben, amely mindenkire a saját nyelvét és kultúráját, a maga értékeit – vagy éppen értéktelenségét – akarja rákényszeríteni, amely betelepítésekkel akarja megváltoztatni az egyes nemzetek életét.

Napjainkban azért kell küzdenünk, hogy megőrizzük Európában a jogállamiságot, és megőrizzük az európai nemzetek szuverenitását, hogy megőrizhessük gyökereinket és közösségeinket, hitünket és életmódunkat.
Csak így őrizhetjük meg Európát, és így őrizhetjük meg önmagunkat.

Tisztelt Honfitársaim!

Kálóczy nemzedékének példája jól mutatja: sikerrel járhatunk, ha kitartunk a szabadság mellett, ha bízhatunk és bízunk önmagunkban és egymásban.
Kálóczy Lajos példája jól mutatja: személyes döntéseink alakítják a haza és a nemzet sorsát. Mindannak, amit családunkért és otthonunkért áldozunk, amit a körülöttünk élőkért és a településünkért teszünk, annak önmagában is országos jelentősége van: hiszen a haza és a nemzet ezekből a közösségekből áll össze. Mindaz a jó, amit teszünk – ha jól tesszük –, minden gyengeségünk mellett is messze túlmutat az életünkön.
Osztozzunk Kálóczy Lajos bizodalmában, amelyet így fogalmazott meg: „Bízom a magyar nemzet életrevalóságában és megoszthatatlan összetartásában (…) Bízom a művelt Európa szabad nemzeteiben, s bízom tebenned magyarok Istene, hogy ellenségeinknek nemzetölő tervei meg fognak hiúsulni.”

Kérjük a Történelem Urát, hogy a ma ünnepelt hősünkhöz hasonlóan teljesíthessük mi is a magunk idejében, a magunk helyén mindazt, amit sorsul és feladatul számunkra adott.

Sajtóiroda

21 giugno 2019