Emlékbeszéd Rapcsák Andrásról
Tisztelt Polgármester úr!
Kedves Vásárhelyiek!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amikor megállunk Rapcsák András szobra előtt, hogy felidézzük őt, akire ennek a városnak és ennek a nemzetnek illő emlékeznie, érdemes az imént elhangzott vers soraiba belefogódznunk. Egy nagy harcosra emlékezünk ugyanis, akit a szíve vitt csatába: nemzete és a városa iránt elkötelezett szíve.
Meggyőződéses antikommunista volt. Nemcsak 1990, az első szabad választások után, amikor a szocializmus ellenzékére is igaz kezdett lenni a partizánokra alkalmazott régi mondás: kevesen voltak, de sokan maradtak. Jól ismerte a rendszert a maga természete szerint: a szűk kényszerpályák, a kikényszerített elvtelen kompromisszumok világát, az egy tál lencsén megvásárolni akart, bujdosó szabadság hétköznapjait. Nemcsak ismerte, de időről időre összeütközésbe is került a létező szocializmus képviselőivel.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„Kötésünket a Sors akarta,
Nem érdem, nem bűn, nem erény,
Nem szükség, de nem is ravaszság (…)” – hallottuk az imént Ady szavait.
Ahhoz, hogy Rapcsák András politikusi nagyságát megismerhessük, fel kell idéznünk azokat az időket, amikor ő élt és dolgozott.
Mint oly sokan mások a rendszerváltoztatás politikusi generációjából, nem erre a pályára készült. Ám, amikor a Gondviselés megadta azt a sohasem látott hatalmas lehetőséget, hogy ez az ország és ez a nemzet a 20. század annyi balszerencséje és viszálya, vérözöne és lángtengere, majd a velejéig hazug és a szabadságot nélkülöző fapados jólét után kezébe vehesse a sorsát, nem habozott. Lehetett volna sikeres vállalkozó vagy elismert menedzser. De ő közéleti szerepet vállalt, mert megérintette a rendszerváltoztatás ügye. Az, hogy Magyarország és benne Hódmezővásárhely végre azzá lehessen, amivé csak lenni képes. Egy nemzet és a benne élő családok lehető legjobb otthona. Olyan ország, amelyben a saját erejéből, a saját emberségéből mindenki képes boldogulni. OIyan ország, amelyben mindannyian tudjuk és meg is éljük, hogy összetartozunk. Olyan ország, amelyben a hivatalnok szolgál, amelyben az állam nem gát és akadály, nem önkény és elnyomás forrása, hanem az egyén és a közösség segítsége és támasza, a szabadság és a rend foglalata.
Tisztelt Emlékezők!
Rapcsák András jó bajtárs volt, a rendszerváltoztatásra, a létező szocializmus diktatúrájának maradéktalan lebontására, a magyar szabadság ügyére felesküdött politikai közösség értékes tagja. Olyan ember, akire mindig lehetett számítani. Lehetett számítani adott szavára, elkötelezettségére és odaadására, bölcsességére és szakértelmére.
Pontosan értette a politika célját és értelmét, és kitűnően művelte a politika praxisát. Természettudósként tisztelte a valóságot, s ezért mindenekelőtt megismerni akarta azt. Gondosan tervezett, szervezett, számított, s csak azt alakította át, amin mindenképpen változtatni kellett.
A legnagyobb erénye a mindennapokban volt: elvégezte a munkát. A munkát, amivel a választók megbízták. Olyan politikai és városépítői teljesítményt tett le az asztalra, amihez mérhetőt azóta is keveset találunk az országban. Olyan teljesítményt, amit ellenfelei semmilyen módon nem tudtak hitelteleníteni. Egy szürke településből, s annak lakosságából európai várost és újra polgárságot csinált. A rendszerváltoztatás kevés egyértelmű sikerei között feltétlenül számon kell tartanunk az önkormányzati rendszer kiépítését és működését, amely a szocializmus által lefojtott energiák felszabadításával, a gazdatudat újjáélesztésével rövid idő alatt átalakította Magyarország arculatát. Mindez nem valósulhatott volna meg tehetséges, ambíciózus, nagyot álmodni és cselekedni egyaránt képes, közösségét szerető városvezetők nélkül, akik között Rapcsák András a kiválók sorában is az egyik legkiválóbbnak bizonyult.
Rapcsák András nagy harcos volt. Állta a sarat. A legalantasabb támadásokat is, amelyekkel el akarták ütni az alkotás lehetőségétől. Sohasem az általa elért eredményeket támadták, mert azokat a siker esélyével nem lehetett támadni. Személyiségét, erkölcsi integritását, emberi méltóságát akarták aláásni olyan vádakkal, melyek napjainkban is ismerősen visszhangzanak, amikor a teljesítményt kellene értékelni.
De nem tudták legyőzni sem az egykori nomenklatúrából érkező, kapcsolati hálójukat kiválóan mozgató elvtársból lett urak, sem a rendszerváltoztatás gyorsan felszínre vetődő percemberkéi, akik csak hatalmat és pénzt akartak, sem a nagyobb összefüggéseket átlátni s a nagyszabású emberek árnyékát elviselni képtelen tökmagjankók. Nem tudta legyőzni a választókat megkerülni igyekvő, ellene szövetkező, a tagadás, az irigység és a gyűlölet közös nevezőjén álló, a jobboldal szélétől a szélső baloldalig ívelő furcsa koalíció sem. Nem jutott a jó szándékú, tisztességes és tehetséges, de a politika és a hivatalok világában tájékozódni nehezen tudó amatőrök, vagy éppen a nagyra hivatott, de korán és kegyetlenül letaposott politikusok sorsára.
A választók ugyanis értékelték azt, amit tett, amit elért. A demokráciát választották a régi rend helyett, amely teljesítményben nem tudott az új fölé nőni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Rapcsák András jól ismerte a politika igazi célját. Azt, hogy legyen közös helyünk a világban, ahol otthon lehetünk, mert összetartozunk. Összetartozunk vitáink és ellentéteink, esetenként rendkívül komolynak és élesnek látszó küzdelmeink ellenére is. Nem egy párt polgármestere volt, hanem az egész városé. „Én mindig köszönök mindenkinek. Vannak, akik nem fogadják köszönésemet, de őszintén szólva, ez sem érdekel.” – mondta.
Tette azt, amit kellett. Mindig úgy, ahogy a legjobbnak gondolta. Szívós kitartással, teljes erőbedobással, maximális elvárással önmagával és munkatársaival szemben. Az élet és a választók akarata pedig időről időre őt igazolta.
Nem egy párt polgármestere volt, de egy párt, a kereszténydemokraták közössége volt a politikai otthona, s Barankovics István követői – Varga László, Kovács Zoltán és Isépy Tamás – voltak mentorai. A szocialisták hatalomba való első visszatérésének, a Kereszténydemokrata Néppárt válságának, a polgári összefogás vajúdásának kritikus időszakában hibátlan erkölcsi és politikai érzékkel állt a rendszerváltoztatást továbbvinni akarók mellé. Tehetségével s tekintélyének súlyával sokat tett azért, hogy Magyarország ne süllyedjen vissza a poszt-kádári restauráció mocsarába.
Tisztelt Vásárhelyiek! Öt éve álltunk itt először, e szobor lábainál, s tizenkettedik esztendeje már, hogy András nincs közöttünk. Nem túl hosszú idő egyik sem – még az emberi élet léptékével mérve sem. Mégis, mennyi minden történt velünk, ezzel az országgal, Vásárhellyel! Elveszített országgyűlési, megnyert önkormányzati választások; 2002: a jóléti rendszerváltás újabb szocialista átverése, majd a hazugság évei Õszöd előtt és Õszöd után; a gazdasági, morális és szellemi leépülés korszaka, mely visszaidézte a kommunista terror emlékét, s felidézte az állam teljes összeomlásának rémét. Sok mindent kellett megélnünk, amikor jó lett volna, ha kikérhettük volna a tanácsát, ha elmondta volna a véleményét, ha ott lett volna mellettünk. Ha erőt kaphattunk volna tőle a kudarcok során, ha meríthettünk volna műveltségéből, humorából, s ha együtt örülhettünk volna a sikereknek. Sokan vagyunk, akiknek hiányzott, hiányzik: képviselőként, polgármesterként, barátként, szerethető emberként egyaránt.
Rapcsák András halála után szobrot kapott a várostól: öröksége, mindaz, amit hozzátett a város és a nemzet életéhez méltó arra, hogy emlékezzünk rá. Elsősorban azzal, hogy folytatjuk mindazt, amiért életében olyan keményen dolgozott, amiért jól és ügyesen, ha kellett szellemesen harcolt, s mindazt, amit felépített. Folytassuk, mert egy politikusi pálya, életmű éppen akkor lezárt, akkor teljes, ha folytatható, s az övé ilyen. Folytassuk tehát a rendszerváltoztatással újrakezdett vagy inkább más formában folytatott közös utazásunkat a szabadsággal. Folytassuk, hogy ez a nemzet és ez az ország, ez a város és az itt élő emberek élete olyan legyen, amilyen valójában lehetne.
Életének utolsó bő évtizedében a vásárhelyieket és országgyűlési képviselőként a nemzetet szolgálta. Szolgálta emberséggel és bátorsággal, józanul és hozzáértően, mindhalálig elkötelezetten. Önök pedig értették ezt: újra és újra megkapta a lehetőséget, hogy szolgálhasson. Polgármesterként érte a halál.
Rapcsák András most már mindörökké Hódmezővásárhelyé. Amint Ady írja:
„Tietek vagyok, mindegy most már,
Hogy nem kellek, vagy kellek-e.
Egy a Napunk gyönyörű égen.”
Kedves Barátaim!
Adjunk hálát a Teremtőnek, hogy Rapcsák András itt lehetett közöttünk!
Kedves Vásárhelyiek!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amikor megállunk Rapcsák András szobra előtt, hogy felidézzük őt, akire ennek a városnak és ennek a nemzetnek illő emlékeznie, érdemes az imént elhangzott vers soraiba belefogódznunk. Egy nagy harcosra emlékezünk ugyanis, akit a szíve vitt csatába: nemzete és a városa iránt elkötelezett szíve.
Meggyőződéses antikommunista volt. Nemcsak 1990, az első szabad választások után, amikor a szocializmus ellenzékére is igaz kezdett lenni a partizánokra alkalmazott régi mondás: kevesen voltak, de sokan maradtak. Jól ismerte a rendszert a maga természete szerint: a szűk kényszerpályák, a kikényszerített elvtelen kompromisszumok világát, az egy tál lencsén megvásárolni akart, bujdosó szabadság hétköznapjait. Nemcsak ismerte, de időről időre összeütközésbe is került a létező szocializmus képviselőivel.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„Kötésünket a Sors akarta,
Nem érdem, nem bűn, nem erény,
Nem szükség, de nem is ravaszság (…)” – hallottuk az imént Ady szavait.
Ahhoz, hogy Rapcsák András politikusi nagyságát megismerhessük, fel kell idéznünk azokat az időket, amikor ő élt és dolgozott.
Mint oly sokan mások a rendszerváltoztatás politikusi generációjából, nem erre a pályára készült. Ám, amikor a Gondviselés megadta azt a sohasem látott hatalmas lehetőséget, hogy ez az ország és ez a nemzet a 20. század annyi balszerencséje és viszálya, vérözöne és lángtengere, majd a velejéig hazug és a szabadságot nélkülöző fapados jólét után kezébe vehesse a sorsát, nem habozott. Lehetett volna sikeres vállalkozó vagy elismert menedzser. De ő közéleti szerepet vállalt, mert megérintette a rendszerváltoztatás ügye. Az, hogy Magyarország és benne Hódmezővásárhely végre azzá lehessen, amivé csak lenni képes. Egy nemzet és a benne élő családok lehető legjobb otthona. Olyan ország, amelyben a saját erejéből, a saját emberségéből mindenki képes boldogulni. OIyan ország, amelyben mindannyian tudjuk és meg is éljük, hogy összetartozunk. Olyan ország, amelyben a hivatalnok szolgál, amelyben az állam nem gát és akadály, nem önkény és elnyomás forrása, hanem az egyén és a közösség segítsége és támasza, a szabadság és a rend foglalata.
Tisztelt Emlékezők!
Rapcsák András jó bajtárs volt, a rendszerváltoztatásra, a létező szocializmus diktatúrájának maradéktalan lebontására, a magyar szabadság ügyére felesküdött politikai közösség értékes tagja. Olyan ember, akire mindig lehetett számítani. Lehetett számítani adott szavára, elkötelezettségére és odaadására, bölcsességére és szakértelmére.
Pontosan értette a politika célját és értelmét, és kitűnően művelte a politika praxisát. Természettudósként tisztelte a valóságot, s ezért mindenekelőtt megismerni akarta azt. Gondosan tervezett, szervezett, számított, s csak azt alakította át, amin mindenképpen változtatni kellett.
A legnagyobb erénye a mindennapokban volt: elvégezte a munkát. A munkát, amivel a választók megbízták. Olyan politikai és városépítői teljesítményt tett le az asztalra, amihez mérhetőt azóta is keveset találunk az országban. Olyan teljesítményt, amit ellenfelei semmilyen módon nem tudtak hitelteleníteni. Egy szürke településből, s annak lakosságából európai várost és újra polgárságot csinált. A rendszerváltoztatás kevés egyértelmű sikerei között feltétlenül számon kell tartanunk az önkormányzati rendszer kiépítését és működését, amely a szocializmus által lefojtott energiák felszabadításával, a gazdatudat újjáélesztésével rövid idő alatt átalakította Magyarország arculatát. Mindez nem valósulhatott volna meg tehetséges, ambíciózus, nagyot álmodni és cselekedni egyaránt képes, közösségét szerető városvezetők nélkül, akik között Rapcsák András a kiválók sorában is az egyik legkiválóbbnak bizonyult.
Rapcsák András nagy harcos volt. Állta a sarat. A legalantasabb támadásokat is, amelyekkel el akarták ütni az alkotás lehetőségétől. Sohasem az általa elért eredményeket támadták, mert azokat a siker esélyével nem lehetett támadni. Személyiségét, erkölcsi integritását, emberi méltóságát akarták aláásni olyan vádakkal, melyek napjainkban is ismerősen visszhangzanak, amikor a teljesítményt kellene értékelni.
De nem tudták legyőzni sem az egykori nomenklatúrából érkező, kapcsolati hálójukat kiválóan mozgató elvtársból lett urak, sem a rendszerváltoztatás gyorsan felszínre vetődő percemberkéi, akik csak hatalmat és pénzt akartak, sem a nagyobb összefüggéseket átlátni s a nagyszabású emberek árnyékát elviselni képtelen tökmagjankók. Nem tudta legyőzni a választókat megkerülni igyekvő, ellene szövetkező, a tagadás, az irigység és a gyűlölet közös nevezőjén álló, a jobboldal szélétől a szélső baloldalig ívelő furcsa koalíció sem. Nem jutott a jó szándékú, tisztességes és tehetséges, de a politika és a hivatalok világában tájékozódni nehezen tudó amatőrök, vagy éppen a nagyra hivatott, de korán és kegyetlenül letaposott politikusok sorsára.
A választók ugyanis értékelték azt, amit tett, amit elért. A demokráciát választották a régi rend helyett, amely teljesítményben nem tudott az új fölé nőni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Rapcsák András jól ismerte a politika igazi célját. Azt, hogy legyen közös helyünk a világban, ahol otthon lehetünk, mert összetartozunk. Összetartozunk vitáink és ellentéteink, esetenként rendkívül komolynak és élesnek látszó küzdelmeink ellenére is. Nem egy párt polgármestere volt, hanem az egész városé. „Én mindig köszönök mindenkinek. Vannak, akik nem fogadják köszönésemet, de őszintén szólva, ez sem érdekel.” – mondta.
Tette azt, amit kellett. Mindig úgy, ahogy a legjobbnak gondolta. Szívós kitartással, teljes erőbedobással, maximális elvárással önmagával és munkatársaival szemben. Az élet és a választók akarata pedig időről időre őt igazolta.
Nem egy párt polgármestere volt, de egy párt, a kereszténydemokraták közössége volt a politikai otthona, s Barankovics István követői – Varga László, Kovács Zoltán és Isépy Tamás – voltak mentorai. A szocialisták hatalomba való első visszatérésének, a Kereszténydemokrata Néppárt válságának, a polgári összefogás vajúdásának kritikus időszakában hibátlan erkölcsi és politikai érzékkel állt a rendszerváltoztatást továbbvinni akarók mellé. Tehetségével s tekintélyének súlyával sokat tett azért, hogy Magyarország ne süllyedjen vissza a poszt-kádári restauráció mocsarába.
Tisztelt Vásárhelyiek! Öt éve álltunk itt először, e szobor lábainál, s tizenkettedik esztendeje már, hogy András nincs közöttünk. Nem túl hosszú idő egyik sem – még az emberi élet léptékével mérve sem. Mégis, mennyi minden történt velünk, ezzel az országgal, Vásárhellyel! Elveszített országgyűlési, megnyert önkormányzati választások; 2002: a jóléti rendszerváltás újabb szocialista átverése, majd a hazugság évei Õszöd előtt és Õszöd után; a gazdasági, morális és szellemi leépülés korszaka, mely visszaidézte a kommunista terror emlékét, s felidézte az állam teljes összeomlásának rémét. Sok mindent kellett megélnünk, amikor jó lett volna, ha kikérhettük volna a tanácsát, ha elmondta volna a véleményét, ha ott lett volna mellettünk. Ha erőt kaphattunk volna tőle a kudarcok során, ha meríthettünk volna műveltségéből, humorából, s ha együtt örülhettünk volna a sikereknek. Sokan vagyunk, akiknek hiányzott, hiányzik: képviselőként, polgármesterként, barátként, szerethető emberként egyaránt.
Rapcsák András halála után szobrot kapott a várostól: öröksége, mindaz, amit hozzátett a város és a nemzet életéhez méltó arra, hogy emlékezzünk rá. Elsősorban azzal, hogy folytatjuk mindazt, amiért életében olyan keményen dolgozott, amiért jól és ügyesen, ha kellett szellemesen harcolt, s mindazt, amit felépített. Folytassuk, mert egy politikusi pálya, életmű éppen akkor lezárt, akkor teljes, ha folytatható, s az övé ilyen. Folytassuk tehát a rendszerváltoztatással újrakezdett vagy inkább más formában folytatott közös utazásunkat a szabadsággal. Folytassuk, hogy ez a nemzet és ez az ország, ez a város és az itt élő emberek élete olyan legyen, amilyen valójában lehetne.
Életének utolsó bő évtizedében a vásárhelyieket és országgyűlési képviselőként a nemzetet szolgálta. Szolgálta emberséggel és bátorsággal, józanul és hozzáértően, mindhalálig elkötelezetten. Önök pedig értették ezt: újra és újra megkapta a lehetőséget, hogy szolgálhasson. Polgármesterként érte a halál.
Rapcsák András most már mindörökké Hódmezővásárhelyé. Amint Ady írja:
„Tietek vagyok, mindegy most már,
Hogy nem kellek, vagy kellek-e.
Egy a Napunk gyönyörű égen.”
Kedves Barátaim!
Adjunk hálát a Teremtőnek, hogy Rapcsák András itt lehetett közöttünk!
Sajtószolgálat
2013. július 14.