Archívum

Archívum - 2013. szeptember 20.


Beszéd a PEK Memento emlékművénél

Tisztelt Elnök úr!
Tisztelt Emlékező Közösség!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Memento – Emlékezz! Európa több mint két évezredes történelmében visszhangoznak ezek a szavak. Emlékezz – mondották a rómaiak. Hiszen felejteni a legnagyobb büntetés. Emlékezz mindenre és mindenkire, ami és aki fontos volt közös életünkben. Azokra, akik megcselekedték, amit megkövetelt a haza, és akik tudták, hogy édes és dicső a hazáért meghalni.

Európa ismerte és megtanulta ezeket a szavakat. Emlékezett és emlékeztetett. Ma is azért jöttünk, hogy emlékezzünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ma azokra emlékezünk, akik harcoltak. Harcoltak a szovjet gyarmatosítás és egy életidegen, ostoba és velejéig romlott rendszer ellen. Azokra, akiket nem tartott vissza Jalta, az, hogy a szabadság hazája és a háború iszonyatából ocsúdó Európa feladta térségünket. Azokra, akiket nem rettentett vissza a Vörös Hadsereg fegyvereinek mindent elsöprő ereje, nem ijesztett meg a Szovjetunióba deportált sok százezer ember rettenetes sorsa, nem tántorított el a kiépülő börtönvilág iszonyata, a terrorgépezet sohasem látott totalitása: az, hogy az élet minden területére kiterjedt. Azokra emlékezünk, akik nem voltak hajlandók elfogadni megváltoztathatatlannak a tényt, hogy Magyarország a létező szocializmus vezérelte Szovjetunió gyarmata, és hogy egy különösen aljas és embertelen diktatúra árnyékában kell élnie mindennapjait.

Õk a nemzet legkülönfélébb osztályaiból érkeztek, a legkülönfélébb hit és meggyőződés szerint rendezték be életüket, a legkülönfélébb pártcsaládokba és politikai közösségekbe tartoztak. Parasztok és iparosok, bárók és munkások, katonatisztek és íróemberek, diákok és professzorok. Katolikusok, protestánsok, zsidók és ateisták. Kereszténydemokraták, kisgazdák, liberálisok, szociáldemokraták és radikálisok. De mindannyian felismerték a rendszer aljasságát és embertelenségét. Egy cél vezette őket: harcoltak vagy harcolni akartak, hogy a nemzet élhessen. Egy nemzedék tagjai voltak ők, akik az 1000 éves Magyarország polgáraiként a magyar szabadság és a haza szeretetében nőttek fel. Éppen úgy nem számították a maguk életét, mint azok, akik a két világháború poklában verekedtek az országért, vagy azok, akik aztán ’56-ban mentek ki az utcára, hogy megfordítsák a dolgok menetét.

Mindenkinek más és más sors adatott, amint sokfélék voltak az egyes kezdeményezések is. Amint haladt előre az idő, egyre többen és többen akadtak fenn közülük a terrornak az életet szinte tökéletesen behálózó sűrűszövésű rendszerén: az egykori bajtársait provokáló árulókon, a koncepciós perek rafinált csavarjain – s ne feledjük, nem ritkán a „profiligás kémjátszmákhoz” szükséges óvatosság és tapasztalat hiányán. Volt, akinek sikerült nyugatra mennie. Volt, akit elnyeltek a börtönök, az internálótáborok, a recski koncentrációs tábor, vagy éppen a szovjet lágeruniverzum. Voltak sokan, akik vallatószobákban végezték életüket – sírjukat sohasem találták meg.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tegyük fel a kínzó kérdést: volt értelme? Volt értelme ennyi kínnak és könnynek, ennyi áldozatnak és elvett életnek? De vajon tehetett-e másként az, aki szabadságra vágyott? Aki apáitól örökölte a négy szócskát: a haza minden előtt?

Engedjék meg, hogy a 23 esztendeje szabad Magyarország polgáraiként mondjuk: volt értelme. Akkor is volt, ha akkor úgy látszott nincs. Ha ezek az elrabolt életek elpazarolt áldozatoknak tűntek. A többség akkor talán így látta. De voltak, akik nemet tudtak mondani. Nemet tudtak mondani minden kényszerítő körülmény ellenére. Az ő áldozatuknak is köszönhető az, hogy a kommunistáknak – bár súlyosan deformálták a nemzet életét – nem sikerült mindent a létező szocializmus képére és hasonlatosságára formálniuk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hol sírjaink domborulnak,
unokáink leborulnak,
s áldó imádság mellett
mondják el szent neveinket

– írta Petőfi 1848-ban. Tragikus jóslata sokszor valóra vált: emlékezünk a szabadságharc hőseire és áldozataira. De tegyük fel a kérdést: miért tudunk ilyen keveset a ’45 utáni ellenállás tagjairól. A kérdés még mindig gyakran felvetődik: hol domborulnak sírjaik? Hány és hány embert várt hiába a családja haza, s nem jött meg sohasem. Hány és hány ember történetét kell még felfedeznünk, s hányan lesznek, akikét sohasem találjuk meg.

A rendszerváltoztatás után ez a közösség, a Politikai Elítéltek Közössége újra harcba szállt. Csatába ment, hogy megvívjon a feledés mindent betemető porával, az elhallgatás mocsarával, hogy megvívjon a hazugságokkal és a rágalmakkal. Csatába ment, hogy összegyűjtse mindazt, amit tagjai átéltek, és továbbadja azoknak, akik az életünket körülfonó médiaricsajban hajlandók voltak figyelni rájuk. Lejegyezték mindazt, amin keresztül mentek és ösztöndíjjal, illetve különféle lehetőségekkel segítették az ifjú történészeket, hogy azok felfedezhessék a történet másik felét is: azt, ami a papírokból kihámozható.

Szenvedésük helyén kivetették azokat a horgonyokat, amelyek térben is rögzítik a nemzet emlékezetében az ellenállók megtöretésének színhelyeit: emléktábla őrzi Kalocsán, Márianosztrán, Vácon, Tatabányán, Csolnokon, Salgótarjánban mindazt, ami velük történt. Ezekre a táblákra minden évben kerül koszorú nemzeti szín szalaggal és friss virággal.

Tisztelt Politikai Elítéltek!

Köszönjük Önöknek! Köszönjük, hogy megtették, amit képesek voltak megtenni akkor, és köszönjük, hogy megteszik ma is. Köszönjük, hogy Önökkel együtt emlékezhetünk azokra, akik azzal, hogy nemet mondtak a diktatúrára az életük árán is igent mondtak a nemzet életére.

Nehéz méltónak lennünk ennyi áldozatra. Halljuk az Önök szavát és emlékezünk.

Sajtószolgálat

2013. szeptember 20.