Archívum

Archívum - 2013. november 08.


Beszéd II. Lajos király szobrának avatásán

Tisztelt Polgármester úr! Tisztelt Ünneplő Közösség!

A ma avatandó szobor a történelemkönyvekből kilépő fiatal királyt és az ifjú királynét ábrázolja, amint a végzetük előtt újra megállnak – immár kortalanul – a Duna parton. És mi láthatjuk, átélhetjük végső búcsújukat. Két fiatal szerelmes tragédiáján keresztül találkozhatunk az ország tragédiájával. Látjuk a fiatalembert, akiről gúnyosan szokták megjegyezni, hogy koraszülöttként, korán jött a világra, korán jutott árvaságra, korán, gyerekként lett király, dinasztikus házassága miatt korán lett férj és aztán a mohácsi csatasíkon korán lett hősi halott. Nem nagyon vethetünk azonban semmit sem a szemére, II. Lajos gyengeségében is megtette azt, amit meg tudott tenni a hazájáért, az életét adta érte. És látjuk Mária királynét, aki őszinte szerelemmel szerette férjét, s aki annak halála után már sohasem lett más felesége. A királynét, aki a legnagyobb államférfiakat megszégyenítő ügyességgel kormányozta a hátralévő élete során a rábízott tartományokat. Kikötőket építtetett, sikerrel vezetett hadsereget a francia király ellen. A királynét, aki férjével együtt nagyra hivatott uralkodója lehetett volna a hazának, ha nem kerülnek ideje korán, erejüket meghaladó, megoldhatatlan helyzet elé.

Sok magyar királyunk volt kénytelen a körülmények folytán életét áldozni az országért, de az életével fizető királyaink között talán egyetlen egy sem volt, aki annyira áldozata lett volna a baljós körülményeknek, mint II. Lajos király. Fontos az emlékezés, és fontos a ma avatandó szobor is, mert a baljós körülmények, amelyek II. Lajos királyt áldozatul ejtették, a változó történelmi korokban, ha más-más formában is, de vissza-visszatérhetnek.

Noha a korabeli magyar országgyűlés, a magyar nemesség az 1505-ös Rákosi végzés alapján úgy határozott, hogy többé nem választ meg királynak mást, mint magyar embert, a Jagello Házból származó Ulászló fia mégis megörökölhette a trónt. A 10 éves Lajost az áprilisi országgyűlés nagykorúvá nyilvánította és megkoronázta. Ez azért vált lehetségessé, mert a korabeli európai pénzügyi hatalmasság, a Fugger bankház képes volt felülírni az magyar nemesek országgyűlésének az akaratát. A Habsburg–Jagelló házassági szerződés értelmében 1515 nyarán létrejött a bécsi találkozó II. Ulászló magyar király, Jagelló Zsigmond lengyel király, és Habsburg Miksa német-római császár között.

Magának a találkozónak a költségeit az augsburgi Fuggerek állták, és Bécsben a bankárház feje, Jakab is személyesen megjelent. Ennek oka az volt, hogy az 1514-es országgyűlési végzések a Fuggerek érdekeivel ellentétes rendelkezéseket tartalmaztak.

Így lett a vészesen növekvő török fenyegetettség árnyékában élő Magyarországnak egy 10 esztendős gyerekember királya.

Az akkori időket Giovanni Antonio da Burgio, az éles szemű pápai legátus így jellemezte: „Ha Magyarországot meg lehetne menteni három forinton ebből a veszedelemből, nincs három ember, aki azt a három forintot ideadná.”

Magyarországot abban az időben nem a magyar király, nem a magyar nemesek, hanem a bécsi Fugger bankház irányította, akinek kiszolgálásáért a hazaárulásban jónéhányan versengtek a nagyhatalmú urak közül. A Fuggerek magyar helytartója Thurzó Elek volt, az ő helyettese Szerencsés Imre alkincstartó.

Szerencsés Imre kölcsöneivel és a kamara ügyeiben tanúsított jártasságával megszerezte a fiatal II. Lajos király és Mária királyné bizalmát. 1520-ban kapta meg az alkincstartói címet, amit négy évig viselt.

Már 1521 -ben, Nándorfehérvár eleste alkalmával a Szapolyai-párti köznemesek azzal vádolták Szerencsést, hogy hanyagságból és rosszakaratból a felmentéshez szükséges pénzt és fegyvereket későn indította útnak. Szerencsés javasolta az ifjú királynak annak a pénznek a veretését, melyről utóbb kiderült, valódi értéke csak a fele része volt a névleges értéknek. 1525. május 7 -én tartott budai országgyűlésen a pénzromlásért a nemesség Szerencsést tette felelőssé és a királyi jövedelmek hűtlen kezelésével vádolták. Hatvan tagból álló küldöttség terjesztette kívánalmait Lajos király elé, amelyben azt kérték a királytól, hogy büntesse meg Szerencsés Imrét az okozott kártételekért.

II. Lajos, engedve a nemeseknek, Szerencsés Imrét a budai Csonkatoronyba záratta, ahol egy hónapig raboskodott. Szerencsés Imre azonban Mária királyné bizalmából hamarosan ismét szabadlábra került.

Ezek után a korabeli magyarországi pénzügyi helyzet oda fajult, hogy ha II. Lajos 1525 január 1-én száz aranyat kapott kölcsön a nagyhatalmú alkincstartójától, 1526 január 1 -én ezernégyszáz aranyat kellett visszafizetnie. Az alkincstartó 1526 nyarán már nem adott kölcsönt a királyának, pont rosszkor, mert a szultán hadjárata miatt se pénz, se hadsereg nem volt, ezért II. Lajos ezüst étkészletét is kénytelen volt elzálogosítani.

Kohn Sámuel, a nagy tudású hittudós írta 1880-ban az alkincstartó Szerencsés Imréről, hogy „Más időben, más emberek közt az ország ügyének tán hasznára válhatott volna; e rothadásnak indult viszonyok közt azonban határozottan ártott neki.

Nem volt se jobb, se rosszabb azon országnagyoknál, kiknek társaságába és fondorlatai közé jutott… Õ szintúgy, mint azok, erkölcstelen volt, s az ország kárán szerzett kincseket… tivornyázva tékozolta el… „

II. Lajos királynak tehát egy ilyen történelmi korszak adatott meg. A kor vétkeiért saját ifjú életével volt kénytelen fizetni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim !

A ma avatandó szobor a történelemkönyvekből kilépő fiatal királyt és az ifjú királynét ábrázolja, amint a végzetük előtt újra megállnak – immár kortalanul. És mi láthatjuk, átélhetjük végső búcsújukat. Két fiatal tragédiáján keresztül, tehát találkozhatunk az ország tragédiájával is, feltéve, ha ismerjük, azokat a történelemkönyveket, amelyekből II. Lajos és Mária itt és ma kilép.

Mától ezen a helyen átélhetjük a pillanatot, amikor az ifjú királynak személyesen kellett szembeszállnia azzal az özönvízzel, ami jó másfélszázados szakadatlan élet-halál harc után 1526-ban végleg elöntötte az országot. Elöntötte, elborította, letarolta, s az apályra újabb jó másfélszáz esztendeig az oszmán félhold elfogyásáig kellett várni. Szulejmán birodalma 1526-ra menthetetlenül túlnőtte a Magyar Királyság erejét.

A király gyengesége, egy ország gyengesége. Egy már rosszul megörökölt országé, amely önmagával is meghasonlott. Amelyben a törvényeket nem tartják be. Amelyben a közérdeket megelőzi a magánérdek – még a katasztrófa árnyékában is. Amelyben az emberek nem tudnak összefogni, amelyben mindent megbénít a másikra való irigykedés, s amelyben a többség vonakodik teljesíteni a kötelességét.

A veszély árnyékában ott voltak a veszély vámszedői, akik fosztogatták az országot, még a hadjárat közben is. Akik úgy okoskodtak, hogy ha már a katasztrófa elkerülhetetlen, legalább ők járjanak jól vele.

És persze ott voltak azok is, akik mindig a helyükön vannak. Akik nem futnak el, hanem megpróbálják a lehetetlent is. Akik akkor is teljesítik a kötelességüket, amikor senki más. Akik bezárkóztak az ország déli határait védő végvárakba, hogy ellenállásukkal néhány napot szerezzenek a királyi sereg összegyülekezéséhez, és reménytelen helyzetben is körömszakadtig védekeztek. Akik azon a végzetes délelőttön csatarendbe álltak, és nekivágtak az ellenség végeláthatatlan tömegének, becsülettel verekedtek és haltak meg Mohács mezején.

Gyengék voltak? Ha többen lettek volna, akik megteszik, amit kell, ha többen adják oda a vérük mellett a pénzüket is, ha többen tekintenek a rövid távú hasznukon túlra, valószínűleg az sem lett volna elég a vereség elkerüléséhez. De elmondhatták volna, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza…

Amikor megérkeztek az oszmán birodalom első portyázói, és kézhez vették az általuk még soha nem tapodott országrészeket, Tökölt magát is elpusztították.

A falu sorsában tükröződött az ország sorsa. A tököli mesterember együtt halt a Csele patakban elveszett királlyal.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mohácsi csata után is felkelt azonban a nap, és még nagyon sokszor a következő százötven esztendő alatt. És minden napot végig kellett élni: meg kellett maradni, meg kellett őrizni, amik voltunk és tovább kellett adni az életet.

Voltak, vannak és lesznek azóta is nemzetünkben, akik követik ezt a parancsot. Akik tudtak dolgozni és harcolni, szolgálni és meghalni a nemzetért. Nekik köszönhetően éltük túl az afféle nagy katasztrófákat, mint amilyen Mohács is volt.

A történelemből megtanulhatjuk, hogy összetartozunk. Összetartozunk jó és rossz időkben egyaránt. A szabadság és a béke nem teremhet meg egyetlen embernek – csak a nemzet közösségének együtt. Csak akkor maradhatunk meg, és csak akkor juthatunk előre, csak akkor boldogulhatunk, ha tudunk együtt és egymásért dolgozni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tököl: egy szeglete az országnak. Közös történetünk egy darabja. Köszönjük Önöknek, hogy őrzik mindazt, ami a nemzet múltjából Önöknek jutott, s megteszik mindazt, amit hozzá tudnak tenni a nemzet életéhez. Nem feledik, hogy Csepel sziget az Árpádkor óta a királyi ménes legeltető helye volt. Nem feledik szláv és német őseiket, akik itt építettek maguknak otthont és hazát az oszmánok eltakarodása után. Nem feledik a Maléter-féle tárgyalódelegáció szovjet fogságba esését.

Múlt nélkül nincs jelen és nincs jövő. Időről időre fel kell tekintenünk mindennapjainkból, hogy lássuk a távlatokat, itt a Duna partján. Tudnunk kell, honnan jövünk, hol vagyunk és hová megyünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mától látjuk Tökölön II. Lajos, az ifjú király és a fiatal királyné szobrát, akik elbúcsúztak egymástól, és elindultak végzetük felé, hogy soha többé ne találkozzanak. Látjuk őket, és a XXI. századi magyar utókorból fejet hajtunk emlékük előttük.

Egy efféle, történelmi korokon átívelő jelképes találkozás mindig komoly kérdéseket tesz fel. Komoly kérdéseket az élet értékének megbecsüléséről, elkötelezettségről és bátorságról. Arról, hogy mit követel meg a haza. Nekünk, egy boldogabb és békésebb kor gyermekeinek.

A válaszokat pedig meg kell adnunk – nem annyira szavakban, hanem a nekünk kimért és ránk szabott életben a cselekedeteink által.

Legyünk rá készek, tisztelt honfitársaim!

Isten adjon hozzá bölcsességet és erőt hozzá mindannyiunknak!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Sajtószolgálat

2013. november 08.