Kedves Hagyományőrzők, akiket megőriznek a hagyományok!

Ebben a körben bizonyosan nem kell bemutatni Agócs Gergelyt, népi kultúránk jeles művelőjét és továbbadóját. Tőle hallottam ezt a gondolatot, hogy a hagyományt nem kell őrizni. Nem annyira gyámoltalan dolog az, hogy szüksége lenne őrzésre. Ellenkezőleg: a hagyomány őriz meg minket.

Igen, tisztelt hölgyeim és uraim, kedves énekesek és táncosok, Önök már tudják: a hagyomány őriz meg minket, ha hajlandók vagyunk felfedezni, ha hajlandók vagyunk figyelni arra, amit el akar mondani a számunkra.

A hagyomány ugyanis az előttünk járók által értékesnek és fontosnak tartott dolgokat mutatja meg nekünk. Mindazt, ami eligazít minket az életben: megtanít ünnepelni és megtanít arra, hogy miként kell helytállni az életünk javát adó hétköznapokban.

A hagyomány felmutatja azokat az értékeket, amelyeket nekünk is érdemes életre váltanunk: bemutatja azokat a példákat és utakat, amelyeket nekünk is hasznos követnünk, hogy boldogabb és teljesebb életet éljünk.

A hagyomány segít megtalálni a fontos dolgokat az életünkben. Közösséget teremt, hiszen arra tanít meg bennünket, hogy összetartozunk. Közösséget és barátságot terem, amit a közösen eltöltött idő, a közösen járt út, a közösen végzett kemény munka, a közös jókedv, a közös öröm és néha a közös bánat hoz létre és táplál.

Amikor Kodály és példáján Bartók, s velük egy nagy nemzedék elkezdte annak a bizonyos tiszta forrásnak a felfedezését, nem egyszerűen múzeumi tárgyakat gyűjtöttek.

Végső soron azt a gondolkodásmódot szerették volna megőrizni és visszahozni életünkbe, ami – ha szabad így mondanom – embertől emberig terjedt, amikor az embereknek az egész napi kemény munka után volt kedvük találkozni, volt kedvük beszélgetni egymással, volt kedvük énekelni. Azt szerették volna, ha újra használatba vesszük azt, ami a miénk. Saját dalainkat, saját történeteinket, s mindezzel végső soron életünket.

Tisztelt Honfitársaim!

Mint minden nemzedéknek a miénknek is felteszi az élet a kérdést: meg tudtok-e maradni, tudtok-e gyarapodni, tudtok-e előrejutni? Az előttünk járó nemzedékek, eddig jól feleltek erre – s most rajtunk a sor.

Most rajtunk a sor, és gyakran kétségek között próbálunk válaszolni. Láthatjuk, hogy fogy a magyar, fogy a lelkek száma, és fogynak, gyengülnek közösségeink.

Az igazi nagy kérdés ugyanis az, hogy milyen életet tudunk élni? Tudunk-e közösséget teremteni?

Tudunk-e egymásra figyelni, közösen célokat kitűzni, meg tudjuk-e ajándékozni egymást az időnkkel, munkánkkal, szeretetünkkel?

Ha most magunk köré nézünk, láthatjuk, hogy van remény. Ez a vidám társaság, amely itt egy jó emberöltő óta évről évre egyre nagyobb számban összegyülekezik, élő közösségekből áll.

Olyan közösségekből, amelyekben az emberek egy irányba tekintenek, közösen dolgoznak közös ügyért – olyan ügyért, amely messze túlmutat önmagukon.

A hagyomány megőrzi őket, ők is a hagyományt. Eközben pedig nem csak az életük fényesedik meg tőle, de családjuké, a településüké is – s ez által az egész nemzetet szolgálják.

Ma itt nagyjából minden nemzedék képviselteti magát. Nemzedékek, amelyek figyelnek egymásra: egymás mondandójára, énekére, táncára. Köszönöm Önöknek, hogy évről évre eljönnek, hogy hétről hétre közösségben ápolják hagyományainkat, s hogy mindennap megélik összetartozásunkat!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Három és fél esztendeje dolgozunk Magyarország megújításáért. Sok jele van annak, hogy nem töltöttük hiábavaló munkával ezt az időt.

Törlesztettük a rendszerváltoztatás egyik legnagyobb adósságát, elkészítettük az alaptörvényt, ami rögzíti, hogy a magyar állam biztosítja a szabadságot mindenki számára, egyenlő mértékben mér jogokat és kötelességeket mindannyiunknak és felelősséget vállal minden magyarért.

Nagyon nehéz gazdasági helyzetből indultunk, de mostanra már elmondhatjuk, hogy az államháztartási hiány a helyére került, sikerült meglazítanunk az adósságcsapdát – lassan éppen tán ki is bújunk belőle! –, ami éppen úgy szorongatta az állam és a helyi közösségek életét, mint az egyes családokét.

Az infláció negyven esztendeje nem látott szintre csökkent, és most már azok is részt vesznek a közteherviselésben, akik eddig az országot csak pénzkiadó automatának tekintették.

Ám ennél is fontosabb az a változás, ami a lelkekben megy végbe. Az, hogy sikerült megerősítenünk azokat a szálakat, amelyek a magyart a magyarral összekötik. Böjte Csaba testvér tegnapelőtt ötszázezredikként tette le édesanyjával a magyar állampolgársági esküt.

Gondoljuk meg: Ötszázezer ember! Ötszázezer ember a világ minden részéről azt mondta: fontos, hogy magyar vagyok, és vállalom az élő közösséget a nemzetemmel. Eddig félmillióan kapták vissza azt, amit a történelem elvett tőlük vagy szüleiktől, nagyszüleiktől. Félmillióan, akik ezen a módon is kinyilváníthatták, hogy hisznek abban, hogy érdemes kitartanunk egymás mellett. Félmillióan akarnak összetartozni velünk, akik olykor rendkívül nehéz körülmények között őrzik meg közös nyelvünket, dalainkat, hagyományainkat. És a sor még korántsem zárult le!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Hagyományőrzők, akiket megőriznek a hagyományok!

Ha egy rendezvény eléri a huszonhármas sorszámot, az Önmagában is mutat valamit. Azt mindenesetre, hogy sok olyan közösség van, amelyiknek fontos ez a találkozás. Fontos, hogy időről időre összegyűljenek, örüljenek egymás táncának, énekének, és aztán, hogy közösen is énekeljenek és táncoljanak – ismerkedjenek és barátkozzanak.

Köszönöm mindenkinek, aki ennek a nagyszerű ügynek a sikeréért dolgozott, dolgozik és dolgozni fog.

Erősen hiszem, hogy emellett a sokaság mellett még többen vannak ma itt lélekben velünk. Kodály és Bartók mellett azok, akik megtalálták ezt az utat, akik összegyűjtötték azokat a kincseket, amelyekkel ezen a két napon találkozhattunk: zenét, éneket, táncot – és sok minden mást.

Azt kívánom mindannyiunknak, járjanak sikerrel ezen az évszázados úton, s az élet egyéb értékei mellett ezt is hagyják örökül.

Teljen benne sok kedvük és szívbéli örömük!