Archívum

Archívum - 2014. január 7.


Beszéd Madéfalván a Siculicidium 250. évfordulóján

Tisztelt Emlékező Közösség!

Főtisztelendő Püspök úr, Tisztelt Polgármester úr, Elnök urak, képviselő urak, Tisztelt székely honfitársaim!

A madéfalvi veszedelem 250. évfordulóján Magyarország nevében kegyelettel hajtok fejet a székelység fájdalmának emlékműve előtt.

Magyarország nevében hálámat fejezem ki Madéfalva és egész Székelyföld népének, hogy büszkén éltetik a székely emlékezetet és a magyar történelmi tudatot.

Történelmi sorsuknak kijáró megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel köszöntöm az egykori madéfalvi menekült székelyeknek a Moldvából, az erdélyi Csernakeresztúrról és a délvidéki három bukovinai székely faluból – Hertelendyfalváról, Székelykevéről és Sándoregyházáról – érkezett képviselőit, akik ma velünk vannak, és akikkel első alkalommal emlékezhetünk együtt.

Lélekben ma együtt van velünk az öt bukovinai székely falu – Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva közössége, és lélekben itt vannak a madéfalvi veszedelem népének legtávolabbra sodródott leszármazottai, a brazíliai őserdőkben Boldogasszonyfalvát és Árpádfalvát megalapító székely testvéreink is.

Tisztelt Emlékező Közösség!

A madéfalvi veszedelem a székelység társadalmi igazságvágyának és nemzeti szabadságvágyának a megrendítő és máig tanulságos jelképe.

Azt üzeni az utódoknak, hogy igazság nélkül a szabadság mindig eltorzul, és szabadság nélkül az igazság örökké meddő marad.

A madéfalvi veszedelem története nem az 1764. január 7-ei vérgőzös hajnalon kezdődött. Gyökerei a magyarság és székelység fölött csaknem száz esztendővel korábban bekövetkezett korabeli rendszerváltásban, azaz az impériumváltásban keresendők. Akkor felszabadulás címen a magyarság és a székelység, Magyarország és Erdély a török birodalom igája alól egy másik birodalom, a Habsburg birodalom uralma alá került. A birodalomváltást 1699-ben megpecsételő karlócai békekötésen sem Magyarország, sem Erdély képviselői nem lehettek jelen. Rólunk döntöttek, — akkor is — nélkülünk.

A történelem nekünk is, másoknak is számos példát szolgáltatott arra, hogy a birodalmi felszabadításban soha nincs köszönet, és abban sincs, ha sorsunkról mások döntenek. A XVII. - XVIII. században sem volt ez másként.

Az 1691-ben kibocsátott Diploma Leopoldinum révén Erdély fölött a hatalmát megalapozó új birodalom uralkodója a székelységnek szépeket ígér, például azt, hogy a szabad székelyek közterheket nem viselnek, hanem a haza védelmére, saját költségükön katonáskodnak, ám mindez csupán beváltatlan ígéret maradt.

A szép szavak mögötti valóság ezzel szemben az volt, hogy az új birodalom még jobban kifosztotta a magyarságot és székelységet, mint a régi. Az új birodalom ellen felkelő Rákóczi szabadságharcában hűségesen résztvevő székelység katonai szervezeti rendszerét 1711 után a Habsburg hatalom felszámolja, a székely társadalmat szétzilálja, a székelység fölött fokozza a gazdasági, nyelvi, vallási és nemzeti elnyomást. Az új birodalom erdélyi helytartója a magyargyűlölő Buccow tábornok lesz, aki még a határőrség szervezésének megkezdése előtt eltörli a magyar nyelvet, mint az erdélyi kormányzóság által addig használt nyelvet, és új adórendszert vezet be, amellyel növelni lehet Erdély és a székelység kizsákmányolását.

Ezzel egyidejűleg, az új birodalom gondoskodik arról, hogy a székelység vezetői közül kiemelje és megjutalmazza azokat, akik hajlandók elárulni a népüket, és hajlandók kiszolgálni a hatalmat. Az új birodalom grófi és bárói címek odaítélésével, birtokok és vagyongyarapítási lehetőségek biztosításával tenyészti ki a székelység vezetői között azt a felső réteget, amely foglárként uralkodhat az adókban fuldokló, nyomorgó és forrongó székelység felett.

1738-ban Csíkszentimre lakosai ezt írják a királybírónak: „Alázatosan könyörgünk nagyságodnak, méltóztassék keserves ügyünket és romlásunkat megtekinteni és megorvosolni (…) el sem viselhetjük ezen súlyos szolgálatot, el kell hazánkból bujdosnunk, ha nagyságod nem szánja meg a sok szegényt (…) ezen helynél romlottabb, nyomorultabb és szegényebb nincs is Erdélyben.”

1741-ben a gyergyói székgyűlés jegyzőkönyve a következőket rögzíti: „Az nagy szükség miatt székünk lakói elbujdostak, ki Moldovába, ki széjjel az országba, úgy annyira, hogy némely faluban majd lakosok nem maradnak.”

1760-ból a háromszéki jegyzőkönyvekbe ezt írták: „némelyek majd minden jószágukat másnak obligálták, némelyek annyira adósak, hogy fejük sem szabad, annyi kölcsönpénzbe és adósságba verték magukat, hogy maradékjuk sem elég a megfizetésekhez.”

A nyomorgó székelységgel szemben az új birodalmat kiszolgáló székely vezetők, akik nem a fajtájuk érdekeit képviselték az idegenek előtt, hanem az idegenek érdekeit a székelyek között, azok gazdagodtak és gyarapodtak, vagyonban és titulusokban egyaránt: szárhegyi Lázár gróf, sepsikőrőspataki gróf Kálnoky, udvarhelyszéki báró Dániel István és társai.

A székelységhez hűséges maradt vezetőket a hűtlen székely vezetők birodalmi segédlettel megöletik. A madéfalvi veszedelem idején így ölik meg az udvarhelyszéki Borsai alkirálybírót, mert a népe pártján áll. Társát, az atyhai Simon István kapitányt Szenterzsébeten végzik ki, utolsó szavait így jegyzik a krónikák: „ Hazánk miatt fogtak el, mert soha nem akartam eladni magam.”

Az erdélyi kancelláriának készült korabeli adóügyi kimutatásból tudjuk, hogy a madéfalvi veszedelem idején Székelyföldön harminchétezer hetven székely család élt. Ebből harminchárom a mágnás, főnemes család, míg tizennégyezer háromszázhetvenhét család semmis, azaz nincstelen jobbágy és zsellér. Ezen két réteg között helyezkedett el hétezer nyolcszázhatvanhat közszabad család, nyolcezer hatszázkilencvenkét lófő család és háromezer háromszázharmincöt jobbágy nélküli, egytelkes család.

Az utókor által méltatlanul elfeledett Bözödi György a madéfalvi veszedelem kapcsán pontosan fogalmazott a Székely bánja című művében. A főnemesekből, szabad lófőkből és jobbágyi sorba süllyedt közszékelyekből álló székelység érdekei szerint három táborra oszlott, és egymással küzdött akkor, amikor egységesen kellett volna ellenállnia.

A tervezett határőrség felállításakor a székely főnemesek a Habsburgok érdekeit szolgálták, a szabad székelyek adózási jogaikat féltették, míg a jobbágy székelyek a jobb élet lehetőségét látták benne.

„A nép érezte, hogy a nemesség az ő vezéréül és nem ellenségéül van rendelve, de a nemesség nem érezte ezt meg.(…) A székelység elől saját vezetőivel, hátul ellenségeivel találja magát szembe, örök tragédiájának örök kerete ez” – írja Bözödi György.

Ezen előzmények és körülmények vezettek a madéfalvi veszedelemhez.

Az alvó madéfalvi székelyek lemészárlását elrendelő báró és gróf Siskovics József tábornok – aki szerint a székely nemzeten, hogy egészséges legyen, minden évszázadban egyszer eret kell vágni — Szegeden született, anyját Máriának, apját Andrásnak hívták, és minden bizonnyal ugyanúgy magyarul mondta a Miatyánkot, mint azok a madéfalviak, akiket lemészároltatott.

Annak érdekében, hogy a gyerekeink és unokáink, a magyar utókor elképzelhessék, mi és hogyan történt Madéfalván 1764. január 7-e hajnalán, adjuk a kezükbe Nyirő József Madéfalvi veszedelem című regényét, amely megrendítően örökíti meg a székely vérkeresztté vált vízkeresztet.

Tisztelt Honfitársaim!

Az évszázados székely érvágások sora nem zárult le Madéfalván a XVIII. században. Más formában, de megismétlődött a XIX. század végén is, amikor nem a hűtlen székely vezetők, hanem a tudatlan és bűnösen gondatlan magyar országgyűlési képviselők a hírhedt arányosítási és tagosítási törvényekkel kihúzták a talajt a sajátos földtulajdon-közösségét addig megőrző székelység alól. A madéfalvi tízezrek után ekkor székelyek százezrei voltak kénytelenek a megélhetésük érdekében elhagyni szülőföldjüket.

A XX. században, az 1918-1919-ben megbénított Magyarország és magyarság történelmi becsülete érdekében küzdelmet vállaló Székely Hadosztályt a korabeli hűtlen magyar kormány árulta el és hagyta cserben. Ez a székely érvágás azonban már nem csak tíz- és százezreknek, hanem a magyarság millióinak okozott sebeket.

Az érvágások a XXI. század küszöbén is folytatódtak, amikor 2004. december 5-én egy másik hűtlen és történelmileg bűnös budapesti kormány a magyar államot szembefordította a magyar nemzettel, a magyarországi magyart a külhoni magyar testvérével, és ezzel fájdalmas lelki sebeket okozott a székelységnek is.

A történelem tehát bőségesen megtanított bennünket arra is, hogy ha a székelyek vezetői hűtlenek lesznek a népükhöz, ha a magyar állam vezetői hűtlenek lesznek a székelységhez, akkor újabb és újabb madéfalvi veszedelmek leselkednek mindannyiunkra.

Az új veszedelem azt jelenti, hogy veszélybe kerül a minden székely embert megillető tisztességes és emberi megélhetés joga, azaz a társadalmi igazság, és veszélybe kerül a magyar nyelvünkhöz, magyar szülőföldünkhöz, magyar múltunkhoz és jövőnkhöz való jogunk, veszélybe kerül nemzeti szabadságunk is.

A madéfalvi áldozatok emléke, a szülőföldjükből kitépett székely menekültek emléke arra kötelez bennünket, hogy soha ne bízzuk közösségi ügyeinket hűtlen vezetőkre!

Arra int mindannyiunkat, hogy a demokrácia rendjében — a legjobb belátásunk szerint, de mindig élve a választás jogával — soha ne engedjük, hogy Bukarestben, Budapesten vagy Brüsszelben mások döntsenek rólunk és nélkülünk.

Tisztelt Honfitársaim!

A magyar állam 2010-ben megválasztott vezetőinek nevében ígérem, Magyarország többé nem lesz hűtlen a székelységhez, a magyar állam többé nem fordul szembe nemzetével. Olyan ország, olyan állam építésébe fogtunk három és fél éve, amely biztosítékot adhat erre. A térség más államainak és népeinek példáját követve mi is megteremtettük annak a lehetőségét, hogy a madéfalvi székelyt, a hertelendyfalvi székelyt és a budapesti vagy a nagyvilágban bárhol élő magyart ne csak az anyanyelve és a sorsközössége, hanem a magyar állampolgársága is összefűzze, összetartsa.

Mi is megteremtettük annak a lehetőségét, hogy szavazati jogával élve minden székely, a nagyvilágban élő minden magyar érvényesíthesse akaratát a budapesti Országgyűlésben.

Elértük mindezt európai módon, senki jogos érdekét nem sértve, nem csorbítva, de minden magyar érdekét szolgálva.

Tisztelettel kérem tehát a székelységet, a külhonban élő minden magyar embert: éljen ezekkel a történelmi lehetőségekkel, amelyek a sokat szenvedett eleinknek nem adattak meg!

Tisztelt Emlékező Közösség!

A XXI. században a székely nemzet testén a történelemben oly’ sokszor felszaggatott ereket gyógyítani és erősíteni kell, minden erőnkből, mindannyiunknak. De nem csak kell - lehet is! Csak el kell hinnünk, hogy — noha József Attilát idézve: finomul a kín, azaz ebben a sunyi korban a madéfalvinál nagyobb veszedelmek sem ágyúdörgéssel, hanem csöndben, alattomosan törhetnek ránk, mégis — a demokrácia, a jogállam, az európai integráció adott feltételrendszere mellett is meglelhetők azok az eszközök, amelyekkel közösségi érdekeink — ha szívós, kitartó, néha sziszifuszinak tűnő munkával is, de — megvédhetők. Ma ezt üzeni a madéfalvi veszedelem emléke.

A hertelendyfalvi székelyek megboldogult tanítója, Borsos Tamás bácsi egyszerű szavakkal és egyetemes érvénnyel így fogalmazta meg a történelem által oly sokszor tragikusan próbára tett székely életerő forrását:

„Mi rájöttünk arra, hogy a világ szebb velünk, mint nélkülünk.”

Adja Isten, hogy ez a székely életerő mindenkor kiapadhatatlan legyen!

Sajtószolgálat

2014. január 7.