Beszéd Tóth Miklós "Lovag és Fitos egy lehallgatott szerelem" című kötetének bemutatóján
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Így éltünk. Ez a rövid mondat jutott elsőként eszembe, amikor belelapoztam a Lovag és Fitos történetét olyan rendhagyó módon – az állambiztonsági iratok segítségével – elbeszélő kötetbe. Fiatalok voltunk, szerelmesek voltunk, új utakat kerestünk – és sokszor és sokhelyütt – gyakran tudtunkon kívül – beleütköztünk a rendszert fenntartó szervekbe.
Ha valaki kívülről nézi ezt a kötetet, azt is mondhatná, hogy kémregény. Kémregény, amiben adott egy diplomáciai képviseleten dolgozó nő és egy gyanútlan fiú – no, meg a mindenre figyelő titkosszolgálat. Remekül is szórakoznánk – ha történne valami, ami miatt a titkosszolgálat közbeléphetne, ha lenne történet. De nincs. Remekül is szórakoznánk – ha nem lenne az egész olyan hihetetlenül abszurd és mégis valóságos, ha nem lenne olyan kegyetlenül tragikus, ha nem mindannyiunk életének valaha volt mindennapjairól szólna.
Minden államnak joga és kötelessége, hogy megvédelmezze magát az ellenséges támadások ellen. Megőrizze titkait, megvédje érdekeit, elhárítsa az ártó szándékot. A kérdés mármost az, hogy hol húzzuk meg azt a kört, amibe beleértjük az ellenség fogalmát. Ez a definíció önmagában eldönti, hogy az állam polgárait akarja-e szolgálni, vagy uralkodni akar rajtuk.
A létező szocializmus diktatúrája – a kommunisták ideológiai alapvetése szerint – ellenőrizni akarta az élet minden területét: nem csak megszüntetett minden pártot és közéleti szervezetet, de igyekezett szétverni minden közösséget és emberi köteléket, amit nem tudott tartósan befolyása alá vonni. Ez a kiindulási alap állította elő azt a helyzetet, hogy az ország teljes lakosságából bármikor bárki az ellenség szerepében találhatta magát.
Ezért aztán a létező szocializmus rendszerét Magyarországon sohasem sikerült teljesen konszolidálni – még a legvidámabb barakk legvidámabb éveiben sem. Sem Rákosi, sem Kádár nem tarthatta volna magát a szovjet megszálló csapatok szuronyai nélkül – bármilyen erősnek, betonszilárdságúnak látszott is uralmuk. Sohasem sikerült elnyomni a szabadság utáni vágyat, a hit szabadságát és sohasem sikerült olyan jólétet teremteni, ami elég lett volna arra, hogy az egész nemzet felvegye azt a hol szűkebbre, hogy tágasabbra engedett kényszerzubbonyt, amit a rendszer az embereknek mozgástérként felajánlott.
A rendszer számára, az egész ország, a hétköznapi élet ellenséges övezet volt. Az elhárítás és az állambiztonság mindenhol ott volt: a focicsapatok öltözőjében és a lelátókon, az egyetemek folyosóin és tantermeiben, a lovardákban és a házibulikon, a hittanórákon és a szemináriumokban. Hogyan is lehetne más a sorsa a kötetben szereplő gyanútlan és önfeledt fiataloknak. Pedig nem tesznek semmilyen ellenséges dolgot – csak keresik helyüket a nap alatt: keresik a szerelmet és mindazt, amivel az időt jól eltölthetnék. Nem tesznek ellenséges dolgot – ezt végül maga az elhárítás is megjegyzi.
A kádári „puhának” minősített diktatúra működtetői ellenőrző mechanizmusaik révén az egész társadalomról rendelkeztek információkkal. Az információk a pártvezetők hatalomgyakorlásának eszközei voltak. E nélkül nem maradhatott fenn a rendszer.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Meg kell ismernünk, és be kell mutatnunk a rendszert. Egyfelől azért, hogy ne legyenek senkinek sem illúziói annak valódi természete felől. Másfelől azért, hogy soha ne ismétlődhessen meg mindaz, ami megtörtént.
Ma a kommunizmus áldozataira emlékezünk. Százmillió ember haláláról beszélni statisztikai adat. A kérdés, hogyan tudjuk mindezt befogadhatóvá tenni? Csak történeteken, igaz történeteken keresztül, amelyek az ember életét és szenvedését mutatják be a létező szocializmus diktatúrájában. El kell mondanunk az Andrássy út 60. történetét. Mint kínozták meg azokat, akik szembe mertek szállni még a zsarnoksággal is, s akikkel hosszú éveken át teltek meg, annak a rettenetes háznak a pincéi és folyosói. El kell mondanunk Recsk és a Hortobágy, Kistarcsa és a többi tábor történetét. El kell mondanunk családok meghurcolásának, tönkretételének történeteit – a kitelepítéseket, üldöztetéseket, hátratételeket. El kell mondanunk a besúgások, az ügynökrendszer működtetésének történetét – mint akadtak fenn és miként vesztek el benne jobb sorsra érdemes, szépreményű fiatalok vagy éppen tisztességben megőszült kitűnő férfiak és asszonyok.
Meg kell ismernünk és el kell mondanunk, hogy a kommunizmus, a valóban létező szocializmus, milyen emberellenes kényszerpályákat, milyen ördögi köröket hozott létre, tartott fenn és működtetett. El kell mondanunk ezeket a történeteket harag és részrehajlás nélkül, a történelemtudomány eszközeivel, de éppúgy a film, az irodalom eszközeivel is.
Köszönet mindenkinek – így a jelen lévő közreműködőknek is –, akik tesznek mindezért
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Magyarországon mindenki, aki komolyan veszi a jelzők nélküli demokráciát, a kommunizmus áldozatainak örököseként elutasít minden diktatúrát, minden terrorrendszert, amely megsérti az emberi méltóságot, a szabadságot és végső soron az élet szentségét.
Régi igazság, hogy egyetlen demokrácia sem lehet meg demokraták nélkül. A népi demokrácia népi demokraták nélkül, polgári demokrácia polgári demokraták nélkül. A kettő között a legritkább esetben van átmenet.
Ne feledjük: voltak, akik jelentéseket írtak, és voltak, akik jelentéseket olvastak. Ez utóbbiak követeltek újabb és újabb olvasnivalókat azoktól, akik jelentéseket írtak – olyanokról, akik nem írtak és nem olvastak jelentéseket.
Vajon lehet-e demokrata az, aki adminisztratív eszközökkel – a mai fiatalok számára jegyzem meg – rendőri zaklatásokkal akart fellépni egyetemista társai ellen? Vajon lehet-e demokrata az, aki maga is cenzorként dolgozott? Nem csak köztünk élnek, de köztünk is politizálnak mindazok, akik jelentéseket olvastak és azok nyomán a diktatúra nevében erőszakosan léptek fel, akik főhivatásszerűen a többséget elnyomó diktatúra fenntartásából éltek?
Meg kell ismernünk az ő történetüket is – csak így dönthetünk jó és rossz között.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Csak az emlékezet igazít el bennünket a mában, ezért aztán emlékezni nem csupán erkölcsi kötelességünk, de legelemibb érdekünk is. Nemcsak szüleinknek, gyermekeinknek, de önmagunknak is tartozunk vele.
Így éltünk. Ez a rövid mondat jutott elsőként eszembe, amikor belelapoztam a Lovag és Fitos történetét olyan rendhagyó módon – az állambiztonsági iratok segítségével – elbeszélő kötetbe. Fiatalok voltunk, szerelmesek voltunk, új utakat kerestünk – és sokszor és sokhelyütt – gyakran tudtunkon kívül – beleütköztünk a rendszert fenntartó szervekbe.
Ha valaki kívülről nézi ezt a kötetet, azt is mondhatná, hogy kémregény. Kémregény, amiben adott egy diplomáciai képviseleten dolgozó nő és egy gyanútlan fiú – no, meg a mindenre figyelő titkosszolgálat. Remekül is szórakoznánk – ha történne valami, ami miatt a titkosszolgálat közbeléphetne, ha lenne történet. De nincs. Remekül is szórakoznánk – ha nem lenne az egész olyan hihetetlenül abszurd és mégis valóságos, ha nem lenne olyan kegyetlenül tragikus, ha nem mindannyiunk életének valaha volt mindennapjairól szólna.
Minden államnak joga és kötelessége, hogy megvédelmezze magát az ellenséges támadások ellen. Megőrizze titkait, megvédje érdekeit, elhárítsa az ártó szándékot. A kérdés mármost az, hogy hol húzzuk meg azt a kört, amibe beleértjük az ellenség fogalmát. Ez a definíció önmagában eldönti, hogy az állam polgárait akarja-e szolgálni, vagy uralkodni akar rajtuk.
A létező szocializmus diktatúrája – a kommunisták ideológiai alapvetése szerint – ellenőrizni akarta az élet minden területét: nem csak megszüntetett minden pártot és közéleti szervezetet, de igyekezett szétverni minden közösséget és emberi köteléket, amit nem tudott tartósan befolyása alá vonni. Ez a kiindulási alap állította elő azt a helyzetet, hogy az ország teljes lakosságából bármikor bárki az ellenség szerepében találhatta magát.
Ezért aztán a létező szocializmus rendszerét Magyarországon sohasem sikerült teljesen konszolidálni – még a legvidámabb barakk legvidámabb éveiben sem. Sem Rákosi, sem Kádár nem tarthatta volna magát a szovjet megszálló csapatok szuronyai nélkül – bármilyen erősnek, betonszilárdságúnak látszott is uralmuk. Sohasem sikerült elnyomni a szabadság utáni vágyat, a hit szabadságát és sohasem sikerült olyan jólétet teremteni, ami elég lett volna arra, hogy az egész nemzet felvegye azt a hol szűkebbre, hogy tágasabbra engedett kényszerzubbonyt, amit a rendszer az embereknek mozgástérként felajánlott.
A rendszer számára, az egész ország, a hétköznapi élet ellenséges övezet volt. Az elhárítás és az állambiztonság mindenhol ott volt: a focicsapatok öltözőjében és a lelátókon, az egyetemek folyosóin és tantermeiben, a lovardákban és a házibulikon, a hittanórákon és a szemináriumokban. Hogyan is lehetne más a sorsa a kötetben szereplő gyanútlan és önfeledt fiataloknak. Pedig nem tesznek semmilyen ellenséges dolgot – csak keresik helyüket a nap alatt: keresik a szerelmet és mindazt, amivel az időt jól eltölthetnék. Nem tesznek ellenséges dolgot – ezt végül maga az elhárítás is megjegyzi.
A kádári „puhának” minősített diktatúra működtetői ellenőrző mechanizmusaik révén az egész társadalomról rendelkeztek információkkal. Az információk a pártvezetők hatalomgyakorlásának eszközei voltak. E nélkül nem maradhatott fenn a rendszer.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Meg kell ismernünk, és be kell mutatnunk a rendszert. Egyfelől azért, hogy ne legyenek senkinek sem illúziói annak valódi természete felől. Másfelől azért, hogy soha ne ismétlődhessen meg mindaz, ami megtörtént.
Ma a kommunizmus áldozataira emlékezünk. Százmillió ember haláláról beszélni statisztikai adat. A kérdés, hogyan tudjuk mindezt befogadhatóvá tenni? Csak történeteken, igaz történeteken keresztül, amelyek az ember életét és szenvedését mutatják be a létező szocializmus diktatúrájában. El kell mondanunk az Andrássy út 60. történetét. Mint kínozták meg azokat, akik szembe mertek szállni még a zsarnoksággal is, s akikkel hosszú éveken át teltek meg, annak a rettenetes háznak a pincéi és folyosói. El kell mondanunk Recsk és a Hortobágy, Kistarcsa és a többi tábor történetét. El kell mondanunk családok meghurcolásának, tönkretételének történeteit – a kitelepítéseket, üldöztetéseket, hátratételeket. El kell mondanunk a besúgások, az ügynökrendszer működtetésének történetét – mint akadtak fenn és miként vesztek el benne jobb sorsra érdemes, szépreményű fiatalok vagy éppen tisztességben megőszült kitűnő férfiak és asszonyok.
Meg kell ismernünk és el kell mondanunk, hogy a kommunizmus, a valóban létező szocializmus, milyen emberellenes kényszerpályákat, milyen ördögi köröket hozott létre, tartott fenn és működtetett. El kell mondanunk ezeket a történeteket harag és részrehajlás nélkül, a történelemtudomány eszközeivel, de éppúgy a film, az irodalom eszközeivel is.
Köszönet mindenkinek – így a jelen lévő közreműködőknek is –, akik tesznek mindezért
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Magyarországon mindenki, aki komolyan veszi a jelzők nélküli demokráciát, a kommunizmus áldozatainak örököseként elutasít minden diktatúrát, minden terrorrendszert, amely megsérti az emberi méltóságot, a szabadságot és végső soron az élet szentségét.
Régi igazság, hogy egyetlen demokrácia sem lehet meg demokraták nélkül. A népi demokrácia népi demokraták nélkül, polgári demokrácia polgári demokraták nélkül. A kettő között a legritkább esetben van átmenet.
Ne feledjük: voltak, akik jelentéseket írtak, és voltak, akik jelentéseket olvastak. Ez utóbbiak követeltek újabb és újabb olvasnivalókat azoktól, akik jelentéseket írtak – olyanokról, akik nem írtak és nem olvastak jelentéseket.
Vajon lehet-e demokrata az, aki adminisztratív eszközökkel – a mai fiatalok számára jegyzem meg – rendőri zaklatásokkal akart fellépni egyetemista társai ellen? Vajon lehet-e demokrata az, aki maga is cenzorként dolgozott? Nem csak köztünk élnek, de köztünk is politizálnak mindazok, akik jelentéseket olvastak és azok nyomán a diktatúra nevében erőszakosan léptek fel, akik főhivatásszerűen a többséget elnyomó diktatúra fenntartásából éltek?
Meg kell ismernünk az ő történetüket is – csak így dönthetünk jó és rossz között.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Csak az emlékezet igazít el bennünket a mában, ezért aztán emlékezni nem csupán erkölcsi kötelességünk, de legelemibb érdekünk is. Nemcsak szüleinknek, gyermekeinknek, de önmagunknak is tartozunk vele.
Sajtószolgálat
2014. február 25.