Archívum

Archívum - 2014. március 15.


Köszöntő Zrínyi Miklós halálának 350. évfordulója alkalmából

Tisztelt Apát Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nemzetünk történelmének egyik legnehezebb korszakát élte a 17. században. Két világbirodalom ütközőpontján, egy három részre szakadt, békeidőben is folyamatos háborúskodástól pusztuló országban kellett megtalálni a megmaradás, a túlélés lehetőségeit. Úgy tűnt, a két pogány közt egy hazáért vérző magyarság helyzete megoldhatatlan. Úgy tűnt, nincs esélye arra, hogy fordítson a dolgok menetén. Úgy tűnt az a sorsa, hogy lassan őrlődjön föl a két malomkő között: kínos halállal pusztuljon el.

Gróf Zrínyi Miklós a költő és hadvezér, s mindazok, akik őt tekintették valamiképpen igazodási pontnak, nem voltak hajlandók elfogadni ezt a sorsot. A menekülést nem tartották megoldásnak. „Elfussunk”? – teszi fel a kérdést Zrínyi „Az török áfium ellen való orvosság” című írásában. „Nincs hová” – adja meg a választ. Magyarországot sehol meg nem találjuk. Nem vártak végső megoldást a külföldi segítségtől sem. Zrínyi így ír: „Im a keresztyénséget mind előszámlálánk, s nyilván látjuk, ezektül sem lehet a segitség ugy, hogy az legyen fundamentoma az mi szabadulásunknak.” Majd néhány sorral lejjebb még érhetőbben fogalmaz: „Mert akinek nem borja, nem nyalja.” De azt is látták, hogy van remény. Remény, amelyet Isten után magunkba, a magunk elvégzett, hozzáértő munkájába kell vetnünk.

Zrínyi messze tekintő politikusként tudta, miről beszél. Pontosan tudta, hogy az oszmánok napjai meg vannak számlálva: a roppant birodalom belső ellentmondásai szétfeszítik ezt az egyre gyengülő szerkezetet. Zrínyi hadvezérként is értette a maga szakmáját. Az eszéki híd felégetése világosan megmutatta, hogy a magyarországi oszmán uralom nagyon is sebezhető. A Dráva mentén intézett csapás egyszerre lázba hozta Európát és az országot: van remény!

E remény azonban nem tartott sokáig. Mindazt, amit ő a téli hadjárattal, a szentgotthárdi csatával elért, feláldozták a nemzetközi nagypolitika oltárán. Mennyi áldozat, mennyi erőfeszítés, mennyi emberélet – és hiába!

Elbukott? Ezzel kapcsolatban érdemes felidéznünk gróf Bethlen Istvánnak egy gondolatát, amelyet gróf Tisza István emlékére mondott beszédéből idézünk, s amely a mai ünnephez is elvezet bennünket.

„Más nemzetek boldogabb sorsban vannak, mint mi; ők azokat a fiaikat ünnepelhetik, akik nemzetüket gazdagították, boldogabbá, hatalmasabbá tehették, országukat gyarapíthatták, kiknek élete munkáját siker koronázta. A mi nemzetünknek az utolsó négyszáz év óta csak mártírjai vannak és történelmi nagyjaink kevés kivétellel bukásuk és mártíromságuk révén váltak halhatatlanokká. Zrínyi Miklós a költő, Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Tisza István élete egy-egy tragédia; az ügy, amelyért harcoltak elbukott, és az üggyel buktak el ők is. (…)”

Néhány sorral lejjebb így folytatja:

„A kitűzött célt rendesen el nem érik; az ügy, amelyért küzdenek, elbukik, de a nemzet a katasztrófából újra életre kel, mégpedig azoknak az eszméknek a jegyében, amelyekért küzdöttek és vérüket ontották. Földi poraikból az ő sírhantjukon új virágok nyílnak, amelyek lassan gyümölcsöt teremnek az új generáció számára.”

E gyümölcsök Zrínyi esetében is egyértelműek. Halála után egy emberöltővel Buda váráról ismét lekerül a félhold – és nem mellesleg az ostrommal egy időben a Dráva mentén megismételték legendás csapását. Ennél is fontosabb azonban a tanulság: nem lehet egyetlen helyzet sem oly elveszett, hogy lehetőségeinket jól felhasználva, kemény munkával és bölcs előrelátással ki ne lehetne törni belőle.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Dulce et decorum est Pro Patria mori. Dulcius est pro Patria vivere – Édes és dicső a hazáért meghalni. Még édesebb a hazáért élni” – idézi gróf Zrínyi Miklós Horatiust az Áfium elején.

A mai nap a magyar szabadság napja. Az 1848-as forradalom és szabadságharc az egyik legnagyobb pillanat a nemzet történetében. Sorsfordító pillanat, mely egyszerre adta oda a nemzet minden tagjának ugyanazokat a jogokat, egyszerre hozta létre az embereket szolgáló állam nélkülözhetetlen intézményeit – a nemzeti bankot, a felelős minisztériumot, az évenkénti országgyűlést és a nemzeti őrsereget – és egyszerre újította meg az egy testté forrasztott nemzet életét.

Amint Zrínyi idejében, 1848-ban is meg volt az emberekben a bátorság és az elkötelezettség, hogy éljenek – s ha kell – haljanak a hazáért. Nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy a haza szabadsága csorbuljon.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nekünk az jutott a Gondviseléstől, hogy élhetünk a hazáért: dolgozhatunk és építhetünk, családot alapíthatunk és közösségeket szervezhetünk. Dönthetünk a jövőnkről, és a saját munkánk árán meg is valósíthatjuk azt. Szabadon választhatjuk meg, hogy kik irányítsák városunk és hazánk életét, és kik képviseljék hazánkat Brüsszelben.

Négy esztendővel ezelőtt azt mondtuk: nem vagyunk hajlandók elfogadni, hogy Magyarországot az állandó válságra hivatkozva különböző érdekcsoportok fosszák ki. Nem hagytuk, hogy a „nincs alternatíva” hangulata, a reménytelenség határozza meg az ország sorsát. Kemény munkával kitörtünk a nemzet életét egyhelyben járató ördögi körök jelentős részét, és megteremtettük a kiinduló helyzetet az ország közös felvirágozatásához.

Aki fát ültet, nem elsősorban magára gondol, hanem az utána jövőkre. Aki gróf Zrínyi Miklósra emlékezve ültet fát, az elődökre, a múltra is gondol.

Ápoljuk a múltat, védjük a jövőt – ezt tesszük, ha gondozzuk a ma elültetett fát.

A haza addig él a múltban, amíg az emlékezetünk élteti, a haza addig él a jövőben, amíg a hitünk és reményünk élteti.

Isten és ember előtt kötelességünk tehát emlékezni, hinni, remélni és dolgozni!

Sajtószolgálat

2014. március 15.