Sárvári megemlékezés
.
Mélyen tisztelt Milan Brglez Elnök úr! Excellenciás Nagykövet Asszonyok!
Tisztelt Képviselők urak, Polgármester urak,
Tisztelt Emlékező közösség!
Minél messzebbre nézünk hátra, annál messzebbre látunk előre – Winston Churchill szavai jó tanácsként szolgálhatnak a történelmi tájékozódásban mindannyiunk számára, akik itt, Közép-Európában túléltünk egy nehéz XX. századot, és erőt gyűjtünk egy bizonytalanságokkal és válságokkal teli eljövendőhöz.
Ha visszatekintünk a múltba, ma már pontosan tudjuk, hogy a XX. század elején, az első világháború lezárását követő határ-módosításokkal fordították szembe egymással a térség nemzeti közösségeit, nagyhatalmi érdekeknek megfelelően, hogy gazdaságilag és politikailag alárendelhessék, és uralhassák Közép-Európa országait.
Azt is tudjuk, hogy ugyanezen nagyhatalmak hogyan éltek vissza a nemzetek önrendelkezési törekvéseivel, tudatosan szítva Közép-Európában a nemzeti türelmetlenséget, amelynek mindenki áldozatául esett, és amely szükségszerűen vezetett a második világháborúhoz.
A XX. században ezért okoztak egymásnak sebeket a magyarok és szlovénok is.
1920 után a menekülés jutott osztályrészül több ezer olyan szlovénnek, aki kívül rekedt az akkor megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság határain.
Ezeket a zömmel az olasz fasizmus elől menekülő, földjeiktől, gyökereiktől megfosztott családokat több esetben a határmenti magyar falvakba telepítették le.
Így kezdték meg együttélésüket a Muravidéken, az Őrség, a Hetés és Lendva-vidék településein a magyarok és szlovénok, két meggyötört nemzeti közösség tagjai.
Az újabb határmódosítások után a magyar hatóságok e szlovéneket betolakodókként kezelték, és egy részüket – a források szerint 589 telepest, családokat, felnőtteket, gyermekeket, öregeket – ide, az egykori sárvári gyűjtőtáborba hurcolták el.
1944 után a jugoszláv hatóságok hűtleneknek minősítették a magyarokat, és hasonlóan embertelenül jártak el velük szemben, internálva közülük 558 személyt – családokat, felnőtteket, gyermekeket, öregeket.
Ma, Mindenszentekhez és a halottak napjához közeledve, a korabeli magyar hatóságok által emberi méltóságukban meggyalázott, internáló táborba hurcolt szlovének százaira emlékezünk, és megrendülve állunk itt a sárvári emlékhelyen.
Azokra emlékezünk, akik megjárták az itteni gyűjtőtábort, akik közül sokan itt vesztették életüket, és már nem térhettek haza.
Vigasztaló, hogy még azon nemzedékek velünk élő utolsó képviselőinek az életében, amelyek elszenvedték a fájdalmat, lehetőségünk nyílik az emlékezésre és a kiengesztelődésre.
Nekünk, mai magyaroknak és szlovéneknek – különösen, ha felelős köztisztséget viselünk – e kölcsönös megbékélés érdekében kötelességünk dolgozni.
Mi, akik ma itt együtt vagyunk, a megbocsátást, és a történelem átkain való felülemelkedést képviseljük itt Sárváron, ahogyan képviseltük ugyanezt idén januárban, a Hrastovecben és a Spodnja Volicina-i temetőben is, a magyar áldozatokra emlékezve.
Tisztelettel hajtok fejet a nehéz idők tanúi előtt, azon egykori áldozatok előtt, akikkel itt ma kezet foghattam.
Ezt a kézfogást szeretném továbbadni a mai fiatal nemzedéknek, hogy az áldozatok emléke soha ne merüljön feledésbe.
Ezért külön üdvözlöm, hogy a három város, Lenart, Sárvár és Lendva polgármestere a mai napon olyan együttműködési nyilatkozatot fog aláírni, amely révén iskolai csoportok kölcsönösen látogathatnak egymás városaiba. Ők a múltra emlékezve a jövőről fognak majd beszélgetni.
Tisztelt Emlékező Közösség!
A XX. században egymásnak okozott sebek és az áldozatok emléke Közép-Európában arra kötelez mindannyiunkat, hogy a XXI. században képesek legyünk nemcsak előre nézni, hanem előre látni is.
Képesek legyünk látni azt, hogy változatlanul vannak a világban olyan erők, amelyek saját hasznukra már nem csak országokat, hanem egész földrészeket akarnak egymással szembe fordítani.
Léteznek olyan hatalmi érdekek, amelyek az államok közötti szükségszerű együttműködést, az integrációt és a szolidaritást hamis jelszavakká torzítva, valójában országok, nemzetek és kultúrák egymás elleni kijátszásával, ezek felszámolására törve a népek kifosztásának új globális rendszerét akarják létrehozni.
A XX. századi közös, szenvedéssel teli múltunk arra kötelez bennünket, magyarokat, szlovéneket és Közép-Európa minden nemzetét, hogy a történelmet ne hagyjuk megismétlődni. Egymást megbecsülve és támogatva őrizzük meg hazánkat és szabadságunkat, nemzeti és egyben európai önazonosságunkat!
Kegyelettel tekintsünk a múltba, felelősséggel cselekedjünk a jelenben, hogy reményt adhassunk a jövőnek!
Tisztelt Képviselők urak, Polgármester urak,
Tisztelt Emlékező közösség!
Minél messzebbre nézünk hátra, annál messzebbre látunk előre – Winston Churchill szavai jó tanácsként szolgálhatnak a történelmi tájékozódásban mindannyiunk számára, akik itt, Közép-Európában túléltünk egy nehéz XX. századot, és erőt gyűjtünk egy bizonytalanságokkal és válságokkal teli eljövendőhöz.
Ha visszatekintünk a múltba, ma már pontosan tudjuk, hogy a XX. század elején, az első világháború lezárását követő határ-módosításokkal fordították szembe egymással a térség nemzeti közösségeit, nagyhatalmi érdekeknek megfelelően, hogy gazdaságilag és politikailag alárendelhessék, és uralhassák Közép-Európa országait.
Azt is tudjuk, hogy ugyanezen nagyhatalmak hogyan éltek vissza a nemzetek önrendelkezési törekvéseivel, tudatosan szítva Közép-Európában a nemzeti türelmetlenséget, amelynek mindenki áldozatául esett, és amely szükségszerűen vezetett a második világháborúhoz.
A XX. században ezért okoztak egymásnak sebeket a magyarok és szlovénok is.
1920 után a menekülés jutott osztályrészül több ezer olyan szlovénnek, aki kívül rekedt az akkor megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság határain.
Ezeket a zömmel az olasz fasizmus elől menekülő, földjeiktől, gyökereiktől megfosztott családokat több esetben a határmenti magyar falvakba telepítették le.
Így kezdték meg együttélésüket a Muravidéken, az Őrség, a Hetés és Lendva-vidék településein a magyarok és szlovénok, két meggyötört nemzeti közösség tagjai.
Az újabb határmódosítások után a magyar hatóságok e szlovéneket betolakodókként kezelték, és egy részüket – a források szerint 589 telepest, családokat, felnőtteket, gyermekeket, öregeket – ide, az egykori sárvári gyűjtőtáborba hurcolták el.
1944 után a jugoszláv hatóságok hűtleneknek minősítették a magyarokat, és hasonlóan embertelenül jártak el velük szemben, internálva közülük 558 személyt – családokat, felnőtteket, gyermekeket, öregeket.
Ma, Mindenszentekhez és a halottak napjához közeledve, a korabeli magyar hatóságok által emberi méltóságukban meggyalázott, internáló táborba hurcolt szlovének százaira emlékezünk, és megrendülve állunk itt a sárvári emlékhelyen.
Azokra emlékezünk, akik megjárták az itteni gyűjtőtábort, akik közül sokan itt vesztették életüket, és már nem térhettek haza.
Vigasztaló, hogy még azon nemzedékek velünk élő utolsó képviselőinek az életében, amelyek elszenvedték a fájdalmat, lehetőségünk nyílik az emlékezésre és a kiengesztelődésre.
Nekünk, mai magyaroknak és szlovéneknek – különösen, ha felelős köztisztséget viselünk – e kölcsönös megbékélés érdekében kötelességünk dolgozni.
Mi, akik ma itt együtt vagyunk, a megbocsátást, és a történelem átkain való felülemelkedést képviseljük itt Sárváron, ahogyan képviseltük ugyanezt idén januárban, a Hrastovecben és a Spodnja Volicina-i temetőben is, a magyar áldozatokra emlékezve.
Tisztelettel hajtok fejet a nehéz idők tanúi előtt, azon egykori áldozatok előtt, akikkel itt ma kezet foghattam.
Ezt a kézfogást szeretném továbbadni a mai fiatal nemzedéknek, hogy az áldozatok emléke soha ne merüljön feledésbe.
Ezért külön üdvözlöm, hogy a három város, Lenart, Sárvár és Lendva polgármestere a mai napon olyan együttműködési nyilatkozatot fog aláírni, amely révén iskolai csoportok kölcsönösen látogathatnak egymás városaiba. Ők a múltra emlékezve a jövőről fognak majd beszélgetni.
Tisztelt Emlékező Közösség!
A XX. században egymásnak okozott sebek és az áldozatok emléke Közép-Európában arra kötelez mindannyiunkat, hogy a XXI. században képesek legyünk nemcsak előre nézni, hanem előre látni is.
Képesek legyünk látni azt, hogy változatlanul vannak a világban olyan erők, amelyek saját hasznukra már nem csak országokat, hanem egész földrészeket akarnak egymással szembe fordítani.
Léteznek olyan hatalmi érdekek, amelyek az államok közötti szükségszerű együttműködést, az integrációt és a szolidaritást hamis jelszavakká torzítva, valójában országok, nemzetek és kultúrák egymás elleni kijátszásával, ezek felszámolására törve a népek kifosztásának új globális rendszerét akarják létrehozni.
A XX. századi közös, szenvedéssel teli múltunk arra kötelez bennünket, magyarokat, szlovéneket és Közép-Európa minden nemzetét, hogy a történelmet ne hagyjuk megismétlődni. Egymást megbecsülve és támogatva őrizzük meg hazánkat és szabadságunkat, nemzeti és egyben európai önazonosságunkat!
Kegyelettel tekintsünk a múltba, felelősséggel cselekedjünk a jelenben, hogy reményt adhassunk a jövőnek!
Sajtóiroda
2015. október 30.