Diktatúrák sortüzei - Fegyveres erőszak a hatalom eszköztárában
ELTE
Tisztelt Dékán Úr, Elnök Úr, Elnök Asszony!
Tisztelt Rektor-helyettes Úr! Tisztelt Vendégek!
Ahol az ideológia véget ér, ott kezdődnek a sortüzek – ez a megállapítás akár egyfajta politikai bölcsesség is lehetne, de nekünk, magyaroknak és lengyeleknek több annál; számunkra ez véres történelmi tapasztalat.
A diktatúrákban az emberi akarat megtörésének fokozatai vannak: először mindig a szólás és gondolkodás szabadságát korlátozzák, és amikor az már nem elegendő, akkor következik a cselekvés szabadságának elfojtása, következik a kendőzetlen nyers erőszak.
Bizonyára lengyel barátaink nem tudják – szerencsére talán a fiatalabb magyar nemzedékek sem –, hogy a kommunista rendszerben a magyarok egymás között „sűrített marxizmusnak” nevezték a gumibotot.
A kollektív tudatban a marxista ideológia kvinteszenciája a rendőri gumibot volt, amely határt szabott a szólás és gondolkodás szabadságának. Ez volt a legbiztosabb garanciája a cenzúrának és öncenzúrának; annak, hogy a szabad gondolatból és a szabad szóból ne születhessen szabad cselekvés. Ha pedig mégis, akkor a gumibot után jött a sortűz.
Az egykori sortüzek fényében mutatkozik meg leginkább a pártállami diktatúrák igazi arca. A hol kommunistának, hol szocialistának nevezett rendszerek valójában a védtelen lakosság ellen, ártatlan civilekkel szemben alkalmazott tömeges fegyverhasználaton, s az ezáltal elért megfélemlítésen nyugodtak. Csakis fegyveres elrettentéssel, kegyetlen, véres erőszakkal tudták megakadályozni a velük szembeszálló népakarat érvényesülését. Hívhatták az államukat akár népi demokráciának, akár népköztársaságnak, az embertelen sortüzek Magyarországon is, Lengyelországban is mást igazoltak, semmint a népfelséget. Azt igazolták, hogy a népakarat valójában szemben állt a kommunistákkal; a nép valójában útjában állt a diadalmas jövő felé masírozó világboldogítóknak.
A sortüzet vezénylők válogatás nélkül pusztították a népet; azokat, akikre hivatkozva gyakorolták hatalmukat. Lőttek a munkásokra, parasztokra, diákokra, asszonyokra, gyerekekre – mindenkire. Semmi sem volt szent, semmi sem volt drága, ha a hatalom megszerzéséről vagy önkényuralmuk megóvásáról volt szó.
Így volt ez Magyarországon 1919-ben; így volt ez a második világháborút követően; s így volt ez 1956–57-ben, mintegy hatvan évvel ezelőtt; és így volt ez Lengyelországban még 1970-ben is, pontosan 45 évvel ezelőtt. A kommunisták ideológiája csak két dologtól szakadt el: a valóságtól és az emberektől. A szakadék egyre nagyobb lett, egyre többen zuhantak bele, majd 1989-re belezuhant az egész kelet-európai kommunista rendszer is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A kommunista ideológia saját képmására formálta hirdetőit. Gomulka, a lengyel kommunista párt újonnan megválasztott főtitkára, 1956-ban még egyértelműen a lengyel és a magyar nép mellé állt. Határozottan kiállt azok mellett a forradalmárok és szabadságharcosok mellett, akik felkeltek a kommunista elnyomás ellen, s akik harcoltak az országuk függetlenségéért. A kommunista pártok vezetői közül egyedül ő ellenezte a szovjet csapatok Magyarországra való bevonulását. 1956. november 4-én, a szovjet invázió megindításakor azonban már kijelentette, hogy kész elfogadni Kádárt.
Ezzel együtt a lengyel-magyar pártkapcsolatok akkor azonban még hűvösek voltak, Gomulka nem tett eleget Kádár meghívásának. 1958 augusztusában, Kádárral találkozva viszont már – a korabeli híradások szerint – „elvtársi, baráti és testvéri” stílusban beszélték meg a helyzetüket. 1970-ben pedig Gomulka már lövetett a tengermelléken sztrájkoló, s tüntető lengyel munkásokra.
1956. október 20-i híres beszédében még tiltakozott amiatt, hogy az akkori pártvezetők ellenforradalmároknak, huligán csőcseléknek nevezték a poznani felkelőket. „A munkások jogosan tiltakoztak, mert a párt nem hallgatott rájuk” – jelentette ki. 1970-ben már ő is ellenforradalmárokat, huligánokat látott a lázadó, tüntető, sztrájkoló munkásokban, a valódi népakarat megtestesítőiben.
Hivatalosan negyvenvalahányan vesztették életüket a lengyelországi sortüzek nyomán. Egyes történészek akár több száz áldozatot is valószínűsítenek.
A magyarországi sortüzek nyomán már bizonyítottan, dokumentálhatóan több száz fegyvertelen, védtelen civil vesztette életét.
Lengyelország és Magyarország népe egyként szenvedett a kommunizmus rémtetteitől. Lengyelország és Magyarország népe mindig odafigyelt egymásra, mindig szolidáris volt a másikkal az immár legendás lengyel-magyar barátság jegyében. Ez pedig a jelent s a jövőt illetően is kötelez bennünket!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A történelem kereke az 1980-as évek végén, ’90-es évek elején fordult egyet.
Mindkét országban megszűnt a kommunisták és ideológiájuk egyeduralma, s ahogyan már ’56 hősei is követelték, Magyarországot elhagyták a szovjet megszálló csapatok: a „ruszkik” – miként a nép nevezte őket – hazamentek.
Noha 1990 után voltak, akik azt hirdették, hogy a történelem véget ért, és beköszöntött a szabadság kiteljesedését jelentő liberális demokrácia örökké tartó aranykora, mi, magyarok és lengyelek mást tapasztaltunk.
Azt tapasztaltuk, hogy a sűrített marxizmus helyét fokozatosan átvette a sűrített liberalizmus, azaz a politikai korrektség, mint a szólás és gondolatszabadság korlátozásának új, XXI. századi eszköze.
Azt tapasztaljuk, hogy a manapság a „demokrácia” szó előtt használatos „liberális” jelző a valaha használatban volt „népi”-hez hasonlóan egyre inkább fosztóképzőként értelmezendő; a liberális ideológia és a valóság között a szakadék egyre nő, és nem szeretnénk, ha ez a szakadék elnyelné az európai demokráciát.
Éppen ezért hárul ma nagyon fontos szerep Lengyelországra és Magyarországra, a visegrádi négyekre, és általában a közép- és kelet-európai térség országaira.
Közös fellépésünkkel, azonos történelmi tapasztalataink hiteles felmutatásával talán még idejében elterelhetjük Európát a fenyegető szakadéktól, s közösen megóvhatjuk népeit, nemzeteit, kultúráját az önfelszámolás kísértésétől.
Hosszú és nehéz út áll ellőttünk.
A mai konferenciájuk egy apró lépés ebben a közös menetelésben.
Eredményes konferenciát, hasznos együttlétet, és további gyümölcsöző együttműködést kívánok Önöknek!
Tisztelt Rektor-helyettes Úr! Tisztelt Vendégek!
Ahol az ideológia véget ér, ott kezdődnek a sortüzek – ez a megállapítás akár egyfajta politikai bölcsesség is lehetne, de nekünk, magyaroknak és lengyeleknek több annál; számunkra ez véres történelmi tapasztalat.
A diktatúrákban az emberi akarat megtörésének fokozatai vannak: először mindig a szólás és gondolkodás szabadságát korlátozzák, és amikor az már nem elegendő, akkor következik a cselekvés szabadságának elfojtása, következik a kendőzetlen nyers erőszak.
Bizonyára lengyel barátaink nem tudják – szerencsére talán a fiatalabb magyar nemzedékek sem –, hogy a kommunista rendszerben a magyarok egymás között „sűrített marxizmusnak” nevezték a gumibotot.
A kollektív tudatban a marxista ideológia kvinteszenciája a rendőri gumibot volt, amely határt szabott a szólás és gondolkodás szabadságának. Ez volt a legbiztosabb garanciája a cenzúrának és öncenzúrának; annak, hogy a szabad gondolatból és a szabad szóból ne születhessen szabad cselekvés. Ha pedig mégis, akkor a gumibot után jött a sortűz.
Az egykori sortüzek fényében mutatkozik meg leginkább a pártállami diktatúrák igazi arca. A hol kommunistának, hol szocialistának nevezett rendszerek valójában a védtelen lakosság ellen, ártatlan civilekkel szemben alkalmazott tömeges fegyverhasználaton, s az ezáltal elért megfélemlítésen nyugodtak. Csakis fegyveres elrettentéssel, kegyetlen, véres erőszakkal tudták megakadályozni a velük szembeszálló népakarat érvényesülését. Hívhatták az államukat akár népi demokráciának, akár népköztársaságnak, az embertelen sortüzek Magyarországon is, Lengyelországban is mást igazoltak, semmint a népfelséget. Azt igazolták, hogy a népakarat valójában szemben állt a kommunistákkal; a nép valójában útjában állt a diadalmas jövő felé masírozó világboldogítóknak.
A sortüzet vezénylők válogatás nélkül pusztították a népet; azokat, akikre hivatkozva gyakorolták hatalmukat. Lőttek a munkásokra, parasztokra, diákokra, asszonyokra, gyerekekre – mindenkire. Semmi sem volt szent, semmi sem volt drága, ha a hatalom megszerzéséről vagy önkényuralmuk megóvásáról volt szó.
Így volt ez Magyarországon 1919-ben; így volt ez a második világháborút követően; s így volt ez 1956–57-ben, mintegy hatvan évvel ezelőtt; és így volt ez Lengyelországban még 1970-ben is, pontosan 45 évvel ezelőtt. A kommunisták ideológiája csak két dologtól szakadt el: a valóságtól és az emberektől. A szakadék egyre nagyobb lett, egyre többen zuhantak bele, majd 1989-re belezuhant az egész kelet-európai kommunista rendszer is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A kommunista ideológia saját képmására formálta hirdetőit. Gomulka, a lengyel kommunista párt újonnan megválasztott főtitkára, 1956-ban még egyértelműen a lengyel és a magyar nép mellé állt. Határozottan kiállt azok mellett a forradalmárok és szabadságharcosok mellett, akik felkeltek a kommunista elnyomás ellen, s akik harcoltak az országuk függetlenségéért. A kommunista pártok vezetői közül egyedül ő ellenezte a szovjet csapatok Magyarországra való bevonulását. 1956. november 4-én, a szovjet invázió megindításakor azonban már kijelentette, hogy kész elfogadni Kádárt.
Ezzel együtt a lengyel-magyar pártkapcsolatok akkor azonban még hűvösek voltak, Gomulka nem tett eleget Kádár meghívásának. 1958 augusztusában, Kádárral találkozva viszont már – a korabeli híradások szerint – „elvtársi, baráti és testvéri” stílusban beszélték meg a helyzetüket. 1970-ben pedig Gomulka már lövetett a tengermelléken sztrájkoló, s tüntető lengyel munkásokra.
1956. október 20-i híres beszédében még tiltakozott amiatt, hogy az akkori pártvezetők ellenforradalmároknak, huligán csőcseléknek nevezték a poznani felkelőket. „A munkások jogosan tiltakoztak, mert a párt nem hallgatott rájuk” – jelentette ki. 1970-ben már ő is ellenforradalmárokat, huligánokat látott a lázadó, tüntető, sztrájkoló munkásokban, a valódi népakarat megtestesítőiben.
Hivatalosan negyvenvalahányan vesztették életüket a lengyelországi sortüzek nyomán. Egyes történészek akár több száz áldozatot is valószínűsítenek.
A magyarországi sortüzek nyomán már bizonyítottan, dokumentálhatóan több száz fegyvertelen, védtelen civil vesztette életét.
Lengyelország és Magyarország népe egyként szenvedett a kommunizmus rémtetteitől. Lengyelország és Magyarország népe mindig odafigyelt egymásra, mindig szolidáris volt a másikkal az immár legendás lengyel-magyar barátság jegyében. Ez pedig a jelent s a jövőt illetően is kötelez bennünket!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A történelem kereke az 1980-as évek végén, ’90-es évek elején fordult egyet.
Mindkét országban megszűnt a kommunisták és ideológiájuk egyeduralma, s ahogyan már ’56 hősei is követelték, Magyarországot elhagyták a szovjet megszálló csapatok: a „ruszkik” – miként a nép nevezte őket – hazamentek.
Noha 1990 után voltak, akik azt hirdették, hogy a történelem véget ért, és beköszöntött a szabadság kiteljesedését jelentő liberális demokrácia örökké tartó aranykora, mi, magyarok és lengyelek mást tapasztaltunk.
Azt tapasztaltuk, hogy a sűrített marxizmus helyét fokozatosan átvette a sűrített liberalizmus, azaz a politikai korrektség, mint a szólás és gondolatszabadság korlátozásának új, XXI. századi eszköze.
Azt tapasztaljuk, hogy a manapság a „demokrácia” szó előtt használatos „liberális” jelző a valaha használatban volt „népi”-hez hasonlóan egyre inkább fosztóképzőként értelmezendő; a liberális ideológia és a valóság között a szakadék egyre nő, és nem szeretnénk, ha ez a szakadék elnyelné az európai demokráciát.
Éppen ezért hárul ma nagyon fontos szerep Lengyelországra és Magyarországra, a visegrádi négyekre, és általában a közép- és kelet-európai térség országaira.
Közös fellépésünkkel, azonos történelmi tapasztalataink hiteles felmutatásával talán még idejében elterelhetjük Európát a fenyegető szakadéktól, s közösen megóvhatjuk népeit, nemzeteit, kultúráját az önfelszámolás kísértésétől.
Hosszú és nehéz út áll ellőttünk.
A mai konferenciájuk egy apró lépés ebben a közös menetelésben.
Eredményes konferenciát, hasznos együttlétet, és további gyümölcsöző együttműködést kívánok Önöknek!
Sajtóiroda
2015. december 3.