Archívum

Archívum - 2016. szeptember 11.


Emlékező beszéd a 123. számú haditemetőben

Łużna-Pustki

Tisztelt Vajda Úr!
Tisztelt Marsall Úr!
Tisztelt Sztaroszta Úr!
Tisztelt Polgármester Úr!
Főtisztelendő Plébános Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Lengyel Barátaim!

Mi magyarok Önökhöz, lengyelekhez hasonlóan büszkék vagyunk a történelmünkre. Büszkék vagyunk győzelmeinkre, és kegyelettel őrizzük a nagy áldozatokat, sokszor a véráldozatokat követelő helytállásaink emlékét is.

A magyar és a lengyel keresztény nemzet. Valljuk, hogy nemcsak mint egyén, de mint közösség, mint nemzet is feladatot kaptunk, hívást kaptunk: a más nemzetekkel, a nemzetek közösségével szembeni kötelesség-teljesítés hivatását.

Egy nehéz geopolitikai térben, Kelet és Nyugat örökös ütközési pontjain, a magyarok és a lengyelek Európa védőbástyájának a feladatát kapták a Történelem Urától. Európa kultúrájának elválaszthatatlan, lényegi eleme az emberi méltóság, a szuverenitás, a szabadság.
Az egyéni méltóság tisztelete, a közösségi, állami szuverenitás birtoklása és a szabadság tisztelete a magyarok és a lengyelek számára a legfőbb értékek. A magyarok és a lengyelek az évszázadok során ezen értékekért küzdöttek, gyakran életük feláldozásával.

Ahogyan múltak az évszázadok, egyre több sírhely, egyre több temető vált ezen értékvédő nemzeti tetteink emlékművévé. A Łuzsna községben lévő Pustki hegyen található 123. számú első világháborús katonai temető is ilyen emlékmű a számunkra.
1914-15 fordulóján több százezer magyar katona harcolt Galícia földjén. Magyarország szabadságáért és a lengyelek szabadságáért.
Az „orosz gőzhenger” feltartóztatásáért, ami ha nem sikerül, akkor – a tervek szerint – a cári Oroszország bekebelezte volna Galíciát, lerohanta volna Magyarországot és Csehországot, elfoglalta volna Bécset, s megvalósíthatatlanná tette volna a nagy lengyel álmot, a szabad, független Lengyelország visszaállítását.

A magyar katonák, a magyar huszárok a lengyel légionistákkal vállvetve, nem törődve a túlerővel, halált megvető bátorsággal küzdöttek.
1914. december 11-én Limanowaban megállították az orosz offenzívát, majd 1915. május 2-án a gorlicei csatában nagy érdemük volt abban, hogy az osztrák-magyar és a német hadsereg együttes támadása áttörte az orosz frontot, s megkezdte az ellenséges erők kiszorítását.
Nekünk, magyaroknak ez a gyönyörű vidék, Kis-Lengyelország az egyik legnagyobb első világháborús magyar katonai temető. „Mikor mentem Galícia felé, még a fák is sírtak” – ezt énekelték annak idején az itt harcoló és szenvedő magyar katonák.

A galíciai hadszíntereken az Osztrák-Magyar Monarchiának az első világháborús veszteségei – halottakat és sebesülteket ideértve – meghaladják a kétmillió főt. Csaknem négyszáz első világháborús temető található ezen a vidéken, amelyek többségében magyar katonák is nyugszanak. Közöttük is kiemelkedő jelentőségű ez a hely, ahol most állunk. Ebben a temetőben majdnem ezer magyar katona nyugszik – akik közül kevesebb, mint 130-nak ismerjük a nevét –, a lengyel, német és orosz elesettekkel együtt.

Az Osztrák-Magyar Monarchia jól szervezet állam volt. A front elvonulása után azonnal megkezdték a halottak eltemetését, a temetők megtervezését, kivitelezését itt, Łuzsnában is, művészi gonddal és lelkiismeretességgel. A tervező a völgyre néző hegyoldalon a lengyel sast jelképező alaprajz szerint helyeztette el a sírokat. Azt akarták üzenni ezzel az utókornak, hogy akik itt meghaltak nem hiába ontották vérüket, mert életáldozatuk révén is születhetett újjá a szabad Lengyelország.

Valóban, három esztendővel a gorlicei csata és a luzsnai temető létesítése után Lengyelország visszanyerte államiságát és függetlenségét.
A lengyelek pedig nem feledkeznek meg a szabadsághoz vezető útról, és azokról sem, akik segítettek nekik ezen az úton. Meghatódottan látjuk, hogy a lengyel állam és a lengyel polgárok milyen nagy gondoskodással ápolják az első világháborúban itt küzdők emlékét, köztük megkülönböztetett módon a magyarok emlékét és a sírjaikat magukba fogadó temetőket.

Ez a temető ékes példája ennek. Köszönet érte a Polgármester úrnak és a község minden lakosának, de köszönet érte a Vajdaság vezetőinek, a Vajda úrnak, a Marsall uraknak, a Sztaroszta úrnak és a műemlékekkel foglalkozó igazgatóságnak is. Itt Łuzsnán a múlt megörökítése, a hála kifejezése, s még az elesett ellenséggel szemben is megmutatkozó tisztelet a jövő nemzedék számára példaadásul szolgál.

A hősi helytállás és a megbékélés példájául. Egyúttal figyelmeztet bennünket arra az erkölcsi adósságra is, amellyel nagyszüleinknek és dédszüleinknek tartozunk. Ezt a tartozást pedig csak azzal egyenlíthetjük ki, ha a jelen – egyelőre fegyverek nélkül zajló – harcaiban mi sem tévesztjük szem elől, hogy a mi feladatunk, kötelességünk, hivatásunk is ugyanaz, mint az övék volt: megvédeni, szabadnak, függetlennek és kereszténynek megtartani hazánkat és nemzetünket.

Isten segítsen ebben is bennünket, lengyeleket és magyarokat!

Sajtóiroda

2016. szeptember 11.