NATO konferencia
Országház, Delegációs terem
Tisztelt Főtitkár-helyettes Úr, Elnök Urak, Alelnök Úr!
Excellenciás Hölgyeim és Uraim, Tábornok Urak, Professzor Urak!
Képviselőtársaim! Kedves Vendégeink!
Tisztelettel köszöntöm Önöket az immár 20. alkalommal megrendezésre kerülő őszi nemzetközi parlamenti NATO-konferencián.
Tisztelt Hölgyeim és uraim! Jelenleg az euro-atlanti biztonság szempontjából az elmúlt negyedszázad talán legbonyolultabb korszakában élünk, amelyben alapvető közös értékeink és érdekeink védelme szempontjából sokasodnak a kihívások.
Sajnálattal tapasztaljuk, hogy az elmúlt időszakban olyan események történtek, amelyek hosszú távon és alapvetően határozzák meg jövőnket, és azok következményei bizonytalan ideig velünk is maradnak.
Az Ukrajna és Oroszország közötti konfliktus azt az új világrendet rengette meg térségünkben, amelyről azt gondoltuk, hogy megingathatatlan és generációk hosszú során át meghatározza az európai államok közötti kapcsolatokat. Az államok között az erőszak alkalmazásának elvetése, területi integritásuk sérthetetlensége és a vitáknak a párbeszéd útján történő rendezése voltak ennek az új európai rendnek a paradigmái.
A másik veszélyforrás, a terrorizmus nem volt ismeretlen Európa lakossága számára, azonban most egy hódító, az emberi életet és méltóságot nyíltan megvető, a tömeggyilkosságtól és az öngyilkosságtól sem visszariadó, egy új totalitárius ideológia által irányított válfajával kellett szembesülnünk, amire, valljuk meg őszintén: nem voltunk felkészülve. Ez a fenyegetés nem ismer határokat, és végső célja az európai keresztény civilizáció megsemmisítése.
Napjaink Európája sajnos sok mindenben különbözik attól az ideáltól, amelyről azt gondoltuk az 1989/90-es évek történelmi sorsfordulója idején, hogy hosszú távra ad majd új keretet a szabad és együttműködő nemzetek számára. Erre irányuló várakozásunk sajnálatos módon, részben illúziónak bizonyult.
Ebben a kritikus biztonsági helyzetben a NATO-ra, mint a világtörténelem legerősebb katonai-politikai szövetségére komoly feladat hárul. 28, illetve hamarosan 29 ország szoros együttműködésével elrettenthet bárkit, bármilyen újabb agressziótól, és korszerű eszközrendszerével segítheti a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelmet is.
A NATO-tagállamok lakosságának túlnyomó többsége egyetért abban, hogy a NATO változatlanul közös biztonságunk legfőbb záloga.
A NATO-bővítés folytatása, a tagságra jelentkezők száma már önmagában is bizonyítja, hogy a szövetség által kínált kollektív védelem és transzatlanti szolidaritás még mindig jelentős vonzerőt jelent az euro-atlanti térség országai számára.
Tényként állapíthatjuk meg, hogy az elmúlt években az euro-atlanti térséget érő kettős, keleti és déli irányú fenyegetés komolysága és komplexitása megnövekedett. A NATO számára nehéz feladatot jelent megosztania figyelmét a keleti határok Oroszországgal szembeni kollektív védelme és a déli „végeket” fenyegető egyéb veszélyek között. A szövetségnek júliusban, a Varsói Csúcstalálkozón, sikerült a válaszintézkedések megfelelő egyensúlyát kialakítania. A keleti szárnyon korábbi, tüneti kezelést jelentő veszélyhelyzeti intézkedéseket felváltja egy állandóbb, több nemzeti haderő alkotta struktúra, amely a szükséges elrettentést szolgálja.
Ennél talán még lényegesebb eredmény, hogy a csúcstalálkozón ismételten sikerült a szövetségesek egységét demonstrálni, megerősítve és egyértelművé téve a kollektív védelemre vonatkozó közös felelősség- és kötelezettségvállalást.
A közösen elhatározott döntések és napjaink új és egyre nehezebben kezelhető fenyegetései, a tömeges migráció és az ehhez szorosan kapcsolódó terrorfenyegetés azonban újabb erőpróba elé állítja a NATO-szövetségesek szolidaritását és a szövetség hitelességét. Hosszan lehetne sorolni azokat a kérdéseket, amelyekre ugyancsak közösen kell még megfelelő válaszokat találnunk. Hogy csak néhányat említsek ezek közül: hogyan kezeljük Oroszország válaszlépéseit, amelyeket a NATO-infrastruktúrának a határaihoz közeli megjelenése ellensúlyozására léptet életbe? Mi történik, ha nem sikerül felszámolni a mediterrán térségben a válságokat, és újabb menekültáradat indul az európai kontinens irányába?
A közös védelemre rendelkezésre álló erőforrások korlátai, az általunk közösnek gondolt európai értékrend relativizálására tett kísérletek, a különböző európai országok gyakran eltérő felfogásai a fenyegető veszélyekről, mind-mind olyan tényezők, amelyek egyenként is potenciálisan megkérdőjelezhetik a NATO cselekvőképességét, hitelességét és egységét.
Úgy gondolom tehát, hogy a mai konferenciánkon van miről beszélnünk! A Varsói Csúcstalálkozó döntései ugyan megerősítették a transzatlanti biztonságot, azonban a biztonsági környezet nem csökkenő veszélyei újabb közös döntéseket és konszenzusépítést tesznek szükségessé a NATO-tagállamok részéről.
A közös döntések alapfeltétele egymás minél alaposabb megismerése és az egymással szembeni bizalom lehető legmagasabb szintje, amihez a jelenlegihez hasonló rendezvények is komoly hozzájárulást jelenthetnek.
Bízunk benne, hogy a szövetség lényegét jelentő transzatlanti szolidaritás, azaz az Egyesült Államok európai biztonság iránti megkérdőjelezhetetlen elkötelezettsége, amely eddig stabilitást és nyugalmat biztosított a közép- és kelet-európai országok fejlődése számára az új adminisztráció hivatalba lépése után is változatlanul fennmarad.
Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy Európának – benne az Európai Unió tagállamainak – a jövőben nagyobb erőfeszítést kell tenniük, önmagunk védelmének garantálásra. A magyar Országgyűlés igyekszik kivenni részét ebből a ránk váró közös munkából. Itt jegyzem meg, hogy a magyar Országgyűlés 2016. június 13-án az elsők között ratifikálta Montenegrónak az Észak-atlanti Szerződéshez való csatlakozásáról szóló Jegyzőkönyvét, amely törvény 2016. június 24-én hatályba is lépett. Szoros kapcsolatokat ápolunk mind a NATO-val, mind pedig a NATO Parlamenti Közgyűléssel.
Utóbbival, a rendszerváltoztató kelet-és közép-európai országok közül elsőként építettünk ki tartós együttműködést.
Büszkeséggel tölt el bennünket, hogy a magyar Országgyűlés, nem NATO-tagállam parlamentjeként, elsőként rendezhette meg a NATO Parlamenti Közgyűlés tavaszi ülésszakát 1995-ben. Ezt követően 2000-ben ismételten tavaszi ülésszakra került sor a Parlament épületében. 2015 májusában, húsz évvel az első budapesti közgyűlést követően pedig, immár a megújult Országház épületében újra házigazdái lehettünk e rangos eseménynek.
A magyar Országgyűlés nemzetközi kapcsolatrendszerének és szerepvállalásának egyik legfőbb iránya a Nyugat-Balkán demokratikus átalakulásának, valamint teljes euro-atlanti integrációjának elősegítése. Az Országgyűlés 2003 óta – élve az interparlamentáris diplomácia adta különleges eszközökkel – kétévenként megrendezi a Nyugat-Balkán euro-atlanti integrációjának kérdéseivel foglalkozó konferenciát a régió házelnökeinek részvételével. Legutóbbi rendezvényünkön arról biztosítottam parlamenti elnök kollégáimat, hogy Magyarország kiemelt érdeke a nyugat-balkáni térségben a tartós stabilitás és a biztonság, valamint a gazdasági fejlődés megszilárdulása.
E célkitűzés megvalósulása leghatékonyabb eszközének továbbra is a hiteles európai, illetve euro-atlanti integrációs perspektívát, illetve annak megvalósulását tartjuk.
Véleményünk szerint Magyarország és egész Európa biztonsága szempontjából elengedhetetlen, hogy a térség továbbra is kiemelt helyen szerepeljen a NATO napirendjén, mivel a kétségtelen pozitívumok mellett korántsem jelenthető ki, hogy a Nyugat-Balkán integrációja befejezett ügy lenne a nemzetközi közösség, így az integrációs szervezetek számára.
Közös érdekünk elősegíteni a nyugat-balkáni országok közötti kétoldalú és regionális együttműködést, ami hozzájárul a térség stabilitásának megteremtéséhez és fenntartásához.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm előadóinknak, a beszélgetések résztvevőinek és minden megjelentnek, hogy elfogadták a mai konferenciára szóló felkérésünket. Eredményes és hasznos eszmecserét kívánok mindnyájuknak!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Excellenciás Hölgyeim és Uraim, Tábornok Urak, Professzor Urak!
Képviselőtársaim! Kedves Vendégeink!
Tisztelettel köszöntöm Önöket az immár 20. alkalommal megrendezésre kerülő őszi nemzetközi parlamenti NATO-konferencián.
Tisztelt Hölgyeim és uraim! Jelenleg az euro-atlanti biztonság szempontjából az elmúlt negyedszázad talán legbonyolultabb korszakában élünk, amelyben alapvető közös értékeink és érdekeink védelme szempontjából sokasodnak a kihívások.
Sajnálattal tapasztaljuk, hogy az elmúlt időszakban olyan események történtek, amelyek hosszú távon és alapvetően határozzák meg jövőnket, és azok következményei bizonytalan ideig velünk is maradnak.
Az Ukrajna és Oroszország közötti konfliktus azt az új világrendet rengette meg térségünkben, amelyről azt gondoltuk, hogy megingathatatlan és generációk hosszú során át meghatározza az európai államok közötti kapcsolatokat. Az államok között az erőszak alkalmazásának elvetése, területi integritásuk sérthetetlensége és a vitáknak a párbeszéd útján történő rendezése voltak ennek az új európai rendnek a paradigmái.
A másik veszélyforrás, a terrorizmus nem volt ismeretlen Európa lakossága számára, azonban most egy hódító, az emberi életet és méltóságot nyíltan megvető, a tömeggyilkosságtól és az öngyilkosságtól sem visszariadó, egy új totalitárius ideológia által irányított válfajával kellett szembesülnünk, amire, valljuk meg őszintén: nem voltunk felkészülve. Ez a fenyegetés nem ismer határokat, és végső célja az európai keresztény civilizáció megsemmisítése.
Napjaink Európája sajnos sok mindenben különbözik attól az ideáltól, amelyről azt gondoltuk az 1989/90-es évek történelmi sorsfordulója idején, hogy hosszú távra ad majd új keretet a szabad és együttműködő nemzetek számára. Erre irányuló várakozásunk sajnálatos módon, részben illúziónak bizonyult.
Ebben a kritikus biztonsági helyzetben a NATO-ra, mint a világtörténelem legerősebb katonai-politikai szövetségére komoly feladat hárul. 28, illetve hamarosan 29 ország szoros együttműködésével elrettenthet bárkit, bármilyen újabb agressziótól, és korszerű eszközrendszerével segítheti a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelmet is.
A NATO-tagállamok lakosságának túlnyomó többsége egyetért abban, hogy a NATO változatlanul közös biztonságunk legfőbb záloga.
A NATO-bővítés folytatása, a tagságra jelentkezők száma már önmagában is bizonyítja, hogy a szövetség által kínált kollektív védelem és transzatlanti szolidaritás még mindig jelentős vonzerőt jelent az euro-atlanti térség országai számára.
Tényként állapíthatjuk meg, hogy az elmúlt években az euro-atlanti térséget érő kettős, keleti és déli irányú fenyegetés komolysága és komplexitása megnövekedett. A NATO számára nehéz feladatot jelent megosztania figyelmét a keleti határok Oroszországgal szembeni kollektív védelme és a déli „végeket” fenyegető egyéb veszélyek között. A szövetségnek júliusban, a Varsói Csúcstalálkozón, sikerült a válaszintézkedések megfelelő egyensúlyát kialakítania. A keleti szárnyon korábbi, tüneti kezelést jelentő veszélyhelyzeti intézkedéseket felváltja egy állandóbb, több nemzeti haderő alkotta struktúra, amely a szükséges elrettentést szolgálja.
Ennél talán még lényegesebb eredmény, hogy a csúcstalálkozón ismételten sikerült a szövetségesek egységét demonstrálni, megerősítve és egyértelművé téve a kollektív védelemre vonatkozó közös felelősség- és kötelezettségvállalást.
A közösen elhatározott döntések és napjaink új és egyre nehezebben kezelhető fenyegetései, a tömeges migráció és az ehhez szorosan kapcsolódó terrorfenyegetés azonban újabb erőpróba elé állítja a NATO-szövetségesek szolidaritását és a szövetség hitelességét. Hosszan lehetne sorolni azokat a kérdéseket, amelyekre ugyancsak közösen kell még megfelelő válaszokat találnunk. Hogy csak néhányat említsek ezek közül: hogyan kezeljük Oroszország válaszlépéseit, amelyeket a NATO-infrastruktúrának a határaihoz közeli megjelenése ellensúlyozására léptet életbe? Mi történik, ha nem sikerül felszámolni a mediterrán térségben a válságokat, és újabb menekültáradat indul az európai kontinens irányába?
A közös védelemre rendelkezésre álló erőforrások korlátai, az általunk közösnek gondolt európai értékrend relativizálására tett kísérletek, a különböző európai országok gyakran eltérő felfogásai a fenyegető veszélyekről, mind-mind olyan tényezők, amelyek egyenként is potenciálisan megkérdőjelezhetik a NATO cselekvőképességét, hitelességét és egységét.
Úgy gondolom tehát, hogy a mai konferenciánkon van miről beszélnünk! A Varsói Csúcstalálkozó döntései ugyan megerősítették a transzatlanti biztonságot, azonban a biztonsági környezet nem csökkenő veszélyei újabb közös döntéseket és konszenzusépítést tesznek szükségessé a NATO-tagállamok részéről.
A közös döntések alapfeltétele egymás minél alaposabb megismerése és az egymással szembeni bizalom lehető legmagasabb szintje, amihez a jelenlegihez hasonló rendezvények is komoly hozzájárulást jelenthetnek.
Bízunk benne, hogy a szövetség lényegét jelentő transzatlanti szolidaritás, azaz az Egyesült Államok európai biztonság iránti megkérdőjelezhetetlen elkötelezettsége, amely eddig stabilitást és nyugalmat biztosított a közép- és kelet-európai országok fejlődése számára az új adminisztráció hivatalba lépése után is változatlanul fennmarad.
Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy Európának – benne az Európai Unió tagállamainak – a jövőben nagyobb erőfeszítést kell tenniük, önmagunk védelmének garantálásra. A magyar Országgyűlés igyekszik kivenni részét ebből a ránk váró közös munkából. Itt jegyzem meg, hogy a magyar Országgyűlés 2016. június 13-án az elsők között ratifikálta Montenegrónak az Észak-atlanti Szerződéshez való csatlakozásáról szóló Jegyzőkönyvét, amely törvény 2016. június 24-én hatályba is lépett. Szoros kapcsolatokat ápolunk mind a NATO-val, mind pedig a NATO Parlamenti Közgyűléssel.
Utóbbival, a rendszerváltoztató kelet-és közép-európai országok közül elsőként építettünk ki tartós együttműködést.
Büszkeséggel tölt el bennünket, hogy a magyar Országgyűlés, nem NATO-tagállam parlamentjeként, elsőként rendezhette meg a NATO Parlamenti Közgyűlés tavaszi ülésszakát 1995-ben. Ezt követően 2000-ben ismételten tavaszi ülésszakra került sor a Parlament épületében. 2015 májusában, húsz évvel az első budapesti közgyűlést követően pedig, immár a megújult Országház épületében újra házigazdái lehettünk e rangos eseménynek.
A magyar Országgyűlés nemzetközi kapcsolatrendszerének és szerepvállalásának egyik legfőbb iránya a Nyugat-Balkán demokratikus átalakulásának, valamint teljes euro-atlanti integrációjának elősegítése. Az Országgyűlés 2003 óta – élve az interparlamentáris diplomácia adta különleges eszközökkel – kétévenként megrendezi a Nyugat-Balkán euro-atlanti integrációjának kérdéseivel foglalkozó konferenciát a régió házelnökeinek részvételével. Legutóbbi rendezvényünkön arról biztosítottam parlamenti elnök kollégáimat, hogy Magyarország kiemelt érdeke a nyugat-balkáni térségben a tartós stabilitás és a biztonság, valamint a gazdasági fejlődés megszilárdulása.
E célkitűzés megvalósulása leghatékonyabb eszközének továbbra is a hiteles európai, illetve euro-atlanti integrációs perspektívát, illetve annak megvalósulását tartjuk.
Véleményünk szerint Magyarország és egész Európa biztonsága szempontjából elengedhetetlen, hogy a térség továbbra is kiemelt helyen szerepeljen a NATO napirendjén, mivel a kétségtelen pozitívumok mellett korántsem jelenthető ki, hogy a Nyugat-Balkán integrációja befejezett ügy lenne a nemzetközi közösség, így az integrációs szervezetek számára.
Közös érdekünk elősegíteni a nyugat-balkáni országok közötti kétoldalú és regionális együttműködést, ami hozzájárul a térség stabilitásának megteremtéséhez és fenntartásához.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm előadóinknak, a beszélgetések résztvevőinek és minden megjelentnek, hogy elfogadták a mai konferenciára szóló felkérésünket. Eredményes és hasznos eszmecserét kívánok mindnyájuknak!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Sajtóiroda
2016. november 17.