Archívum

Archívum - 2017. július 15.


Kövér László a Körképnek: Az emberek többsége mögöttünk van

Nagyinterjú a körkép.sk lapban

A Martosi Szabadegyetem minden évben fővédnöki fórumot tartanak, melyen Ön is aktív szerepet vállal. Miért tartotta fontosnak a védnökséget a kezdetektől a tábor felett? Honnan indult, és hol tart ma Ön szerint céljai tekintetében a rendezvény?
 
Minden olyan kezdeményezést, amely a nemzet épülésére szolgál – legyen szó anyaországiról vagy az elszakított területek közösségei felől érkezőről –, azt magánemberként is, erőnkből telhetően támogatnunk kell. A magyar Országgyűlés a magyar emberek küldötteiből áll, annak az elnöke én vagyok, ezért a felkérés és annak elfogadása a szűkebb és a tágabb közösség egymás iránti megbecsülésének gesztusa, az összetartozásról szól.
 
A Martosi Szabadegyedem azoknak a gyülekező helye a Felvidéken, akik a nemzeti összetartozásban, együttműködésben gondolkodnak. Az elején egy kedves, kedélyes – nem bántó szándékkal mondom – „kézműves” tábornak tűnt, mostanra pedig már az új és területileg is kiterjedtebb helyszín és a táborlakók növekvő száma is jelzi, hogy egyre nő a rendezvény ismertsége és súlya. Ez egy jó kezdeményezés, s örülök, hogy itt lehetek.
 

Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke és Király Zsolt, a Körkép.sk főszerkesztője a 2017-es Martosi Szabadegyetemen. Kép: Krizsán Csaba
 
Magyarországon most fejeződött be a nemzeti konzultáció egy fontos összeurópai témában. Mi volt a tétje, és mennyire elégedett az eredménnyel?
 
Elégedettek kell legyünk az eredménnyel, hiszen minden eddigi nemzeti konzultációval összevetve jóval több – összesen 1,7 millió – ember volt hajlandó kifejezni a véleményét. Az ellenzők azzal próbálták hitelteleníteni a konzultációt, hogy a kérdőív valójában olyan kérdéseket tartalmaz, amelyekre evidens a válasz, tehát nem tartalmaz valódi alternatívákat. De ezzel tulajdonképpen önmaguk is beismerték azt, hogy a magyar társadalom döntő többsége az ország szuverenitásának a védelmére irányuló, a brüsszeli túlközpontosítási kezdeményezésekkel szembeni kormányzati törekvéseket támogatta azzal, hogy véleményt nyilvánított.
 
Ha innen nézzük, akkor még értékesebb az 1,7 millió válaszadó embernek ez a fajta gesztusa, hiszen pontosan tudhatta mindenki, hogy ez egyúttal a kormány melletti kiállást is jelent, nem csupán semleges véleménykinyilvánítást. Az 1,7 millió ember 300 ezerrel több, mint amennyit a baloldal kapott az elmúlt választásokon, és 700 ezerrel több, mint amit a Jobbik, hogy az LMP-ről ne is beszéljünk. Az ellenzéknek tehát lenne oka a szerénységre és arra, hogy átértékelje a nemzeti érdekeket semmibe vevő politikáját.
 
Mit jelent mindez Budapest és Brüsszel, az Európai Unió és Magyarország viszonyát tekintve?
 
Nem is a Brüsszel–Budapest viszonyról beszélnék inkább, hanem Brüsszel és azon tagállamok viszonyáról, amelyek nem gondolják azt, hogy fel kellene adni az Európai Unió eredeti koncepcióját, amely mégiscsak a szubszidiaritás elvére épült. Azaz abban kell együttműködni, amiben a tagállamok önállóan nem képesek hatékonyan képviselni a maguk ügyeit és érdekeit. Minden másban pedig meg kell hagyni a tagállamok mozgásterét, legyen szó a nemzeti kultúra, önazonosság védelméről vagy az oktatásügyről, az alkotmányos szuverenitásról, a saját szokásaink, hagyományaink őrzéséről.
 
Ma azt látjuk, hogy nem csupán a migránskérdésben, hanem a gazdaságpolitika meghatározásában is egy ezzel ellentétes törekvés érvényesül. Az adókat is szeretnék egyneműsíteni vagy központosítani. Hovatovább már a munkavállalóknak kifizetendő bérek tekintetében is olyan uniós döntéshozatali eljárásokat kívánnak elindítani, amelyek csökkentik a kelet-európai, volt szocialista országok versenyképességét.
 
Azon ritka területeken egyébként, ahol egyáltalán az elmaradottságunkat, a lemaradásunkat előnnyé tudtuk kovácsolni, éppen azon okból, hogy a munkavállalóink adott esetben hajlandók többet tűrni, hajlandók – ha lefordítom magyarra – kevesebbért is elvégezni ugyanazt a munkát, mint a nyugat-európai alkalmazottak többsége.
 
Fontos, hogy a sokszor demokrácia-deficittel, a demokrácia leépítésével bennünket vádoló uniós bürokraták szembesüljenek azzal, hogy ezekben a kérdésekben az emberek többsége mögöttünk van. Nem Orbán Viktorral hadakoznak, nem Fico miniszterelnökkel, nem Kaczyński úrral Lengyelországban, hanem azokkal az emberekkel, azzal a társadalommal, amelyik ezeket a politikai erőket, ezeket a politikusokat demokratikus választásokon az ország élére emelte.
 
Magyarország a tradicionális uniós gazdasági-politikai partnerei mellett keleti és déli irányban, ázsiai és arab államokkal is fejleszti a kapcsolatrendszerét. Milyen célja van Budapestnek e téren, és miben mások az európai és az úgynevezett keleti nyitással jellemzett elvárások?
  
Magyarország méretéből fakadóan is egy exportorientált gazdasággal rendelkező ország. Külkereskedelmi volumenének 80-90 százalékát az Európai Unió országaival bonyolítja le. A pénzügyi-gazdasági válság döbbentett rá bennünket arra, hogy minél több lábon áll egy gazdaság, annál kevésbé sérülékeny. Ma egyelőre jó passzban vagyunk, hiszen leginkább a német gazdasághoz kötődünk, mint ahogy az egész visegrádi négyek gazdasága is, és a német gazdaság évek óta stabilan növekszik.
 
Ugyanakkor azt gondoljuk, hogy jó lenne, ha a világ más feltörekvő régióival is kiegyensúlyozott és egészséges kapcsolatrendszert tudna kiépíteni a magyar gazdaság. Itt is van egyfajta kettős mérce, ahogy mondani szokás. Azoknak az országoknak a politikusai, akik szemrebbenés nélkül bárkivel hajlandók kereskedni, ha saját gazdasági érdekeikről van szó – és közben nem kerülnek szóba például Kína esetében az emberi jogok, nem kerül szóba Oroszországgal kapcsolatban a Baltikum, vagy a Lengyelországot ért fenyegetés, illetve Ukrajna kérdése, de Törökország vagy Irán esetében is kevésbé finnyásak – azonnal egyfajta kollaboránsként aposztrofálják azt a „kis országot”, amely saját nemzeti érdekeit követve ugyanezt teszi.
 

Vagy olyan politikusnak állítják be képviselőjét, aki csak azért megy el Moszkvába, azért fogadja Erdogant, azért áll szóba minden „diktátor-gyanús” emberrel, mert ő is hasonló ambíciókkal rendelkezik, vagy hasonló értékrendet vall. Ezek a vádak elég nevetségesek lennének, ha nem tudnánk, hogy egy-egy ilyen politikai kirohanás vagy fenyegetőzés mögött azért komoly hatalmi szándékok is vannak.
 
Ön legutóbb Ázsiában járt, meglátogatta Kínát, Hongkongot, Makaót. Milyen lehetőségek kerültek szóba és milyen eredményekről tud beszámolni?
 
A magyar Országgyűlés egy stratégiai együttműködési megállapodást kötött a Kínai Országos Népi Gyűléssel, ami arról szól, hogy a kormányzataink kapcsolatépítése mögötti háttértámogató szerepben miképp tudunk jobban együttműködni. A kínai gazdaság egészen elképesztő ütemben fejlődik, szabad szemmel látható növekedést produkál az ország modernizációját tekintve, amit persze nem szeretnék egyoldalúan dicsérni, van ennek számos fonákja is, gondoljunk a fenntartható fejlődésre vagy az emberek életminőségére a nagyvárosokban, amelyek tényleg, mintha a földből nőnének ki.
 
Természetesen drukkolunk kínai barátainknak, hogy ezekkel a problémákkal sikeresen megküzdjenek, másik oldalról viszont szeretnénk, hogy a kínai elnök által megfogalmazott „egy övezet, egy út” gazdasági stratégiában, ami szeretné Kínát összekötni Közép-Ázsián keresztül az európai uniós piacokkal, mi is részt tudnánk venni. Akár a kínai tőke bevonásával az infrastrukturális fejlesztéseinkbe, akár azzal, hogy piacot találunk Kínában egy egészséges kereskedelmi viszonyrendszert kialakítva. Ez a kínai törekvés egyébként túlnyúlik az Európai Unión, hiszen a 16 1-es országcsoport azt jelenti, hogy Kína és 16 olyan közép- és kelet-európai ország működik együtt, amelyek között nem csak uniós tagállamok vannak, hanem az Uniós tagságra bejelentkezők is.
 
Az ősz folyamán Budapesten lesz egy újabb csúcstalálkozó a kínai elnök és az említett országok vezetőinek részvételével. Ez a közép-európai együttműködés olyan megerősítésére ad lehetőséget, amit egyébként is célul tűztünk ki, és része a magyar politikai stratégiának.
 
A V4-ek elnöki tisztségét most épp Magyarország tölti be. Mi Budapest legfontosabb küldetése ebben az időszakban?
 
Mihelyst a németországi választások lezajlanak, és az európai uniós politikusok kapnak egy kis levegőt, azt várjuk, hogy újra felerősödnek a központosítási törekvések. Fölerősödik Németország és Franciaország részéről az a szándék, hogy mind a migráció, mind pedig más ügyekben maguk alá rendeljék a „renitens” tagállamokat. E tekintetben ezeknek a tagállamoknak a megosztására irányuló törekvéseket is nagyon komolyan kell vennünk.
 
A magyar elnökségnek az a legfontosabb küldetése, hogy a visegrádi négyek kohézióját az említett választások után is erősíteni tudja. Szerintem a politikai együttműködés tekintetében jelesre vizsgáztak ezek az országok. A gazdasági és infrastrukturális együttműködés is kezd kibontakozni. A politikusok és a politikai erők megértették, hogy az országaik függetlensége és mozgástere attól függ, hogy egymással is csak nyugati nagyállam közvetítésével tudnak kereskedni, kommunikálni, vagy van egy észak-déli infrastrukturális, kereskedelmi, közlekedési csatorna is. E tekintetben is megtörtént már a gondolati fordulat.
 
A beruházások terén még sok az elmaradás, Magyarország és Szlovákia esetében is. De az igazi áttörést az jelentené, ha bekövetkezne egy lelki felszabadulás, ami elválaszthatatlan a múlt vélt vagy valós sérelmeinek földolgozásától, az egymással szembeni kiengesztelődéstől. Egymással szemben nagyobb a bizalmatlanság, mint bármely másik olyan nagyhatalommal szemben, amely mindig is a saját érdekei mentén, saját kénye-kedve szerint avatkozott be Közép-Európa történelmébe évszázadokra visszamenően. Amíg ez így van, addig ez az együttműködés mindig törékeny lesz, és praktikával, nagyhatalmi megosztással maguk alá tudják gyűrni ezeknek az országoknak az érdekérvényesítő törekvéseit.
 
Az interjú második felében, mely hétfőn lesz olvasható, a szlovákmagyar viszonyról, a mosolydiplomácia szlovákiai magyarokra mért hatásáról, az erdélyi és a felvidéki magyar politika különbségeiről, az idei megyei választások tétjéről, de Andrej Dankoról és Bugár Béláról is kérdezzük az Országgyűlés elnökét.
 
Nagyinterjúnk második részében Szlovákia V4-eken belüli külön utas politikájáról, a Robert Ficoval szembeni magyar bizalomról, a szlovák házelnök, Andrej Danko megítéléséről, a mosolydiplomácia felvidéki magyarokra mért hatásáról kérdeztük Kövér Lászlót. De szóba került a novemberi megyei választások fontossága, az erdélyi és a felvidéki magyar politizálás közti különbség, a nemzetárulás és Bugár Béla lelkiismerete is.
 
A migránshelyzet közelebb hozta egymáshoz a visegrádi négyeket, az utóbbi időben azonban mintha némi törés lenne tapasztalható, Szlovákia ugyanis sokak szerint kettős játékot játszik. Robert Fico nyilatkozata, miszerint az ország elemi érdeke, hogy Európa magjához tartozzon, mennyire egyezik Magyarország érdekeivel?
 
Én önmagában semmi kivetnivalót nem látok Fico miniszterelnök úr nyilatkozatában. Minden országnak (Csehország, Lengyelország, Magyarország) az az érdeke, hogy a magerurópához tartozzon, és ha mindenki hozzá tartozik, megvalósul az, amiért az Európai Unió tulajdonképpen létrejött. Ez egy természetes törekvés, amelynek célja nem más, mint az adott országok történelmi lemaradottságának megszüntetése.
 
Az a kérdés, hogy ki mit gondol ennek az elérhetőségéről. Ezt úgy tudja elérni egy tagállam, hogy alárendeli egyéb nemzeti érdekeit – például annak meghatározására való jogát, hogy kiket enged be saját területére, kikkel él együtt, fönn akarja-e tartani a saját keresztény gyökerű kultúráját, vagy pedig a nyugat-európai minta szerint egyfajta „multikulti” kísérletbe bocsátkozik, aminek aztán persze élhetetlen párhuzamos társadalmak lesznek a következményei –, vagy pedig ehelyett megpróbál szövetségeseket találni.
 
Természetesen, mi a nagyobb tagállamokkal, Németországgal és Franciaországgal is jó politikai kapcsolatokra törekszünk, nem mi kötöttünk bele Macron úrba, hanem Macron úr kötött belénk, a visegrádi négyekbe. Mindazonáltal nem látom ezt egyelőre komoly problémának, azt látom, hogy a másik oldalon szinte gyermeteg módon próbálnak viszályt kelteni – lásd a kvóták végre nem hajtása miatt elindított kötelezettségszegési eljárást, amiből Szlovákiát kihagyták.
 
 Szlovákia Magyarországgal együtt küzd a kvóták megszüntetése okából
 
Annyira kevésre becsülnek bennünket – cseheket, lengyeleket, magyarokat –, hogy azt gondolták, hogy mi azt gondoljuk, hogy ha Szlovákia kimaradt, akkor biztos van valamilyen hátsó paktum Brüsszel és Szlovákia között. Miközben Szlovákia Magyarországgal együtt küzd egy másik jogi eljárásban az Európai Unió Bírósága előtt ugyanezen okból, a kvóták megszüntetése okából.
 
A szlovák ellenzék szerint a Szlovákiával szembeni kötelezettségszegési eljárás elmaradásának magyarázata, hogy Robert Fico szép csendben rábólintott a kvótákra. Ezt egyelőre 16 migráns átvétele is bizonyítja, akik itt vannak az országban, hiszen a magorszákokhoz való tartozás ára a migránsok befogadása. Ön szerint miért maradt ki Szlovákia ebből a kötelezettségszegési eljárásból?
 
Én szeretem a vízilabdát, de a szépségének is vannak ellentmondó részei, például, hogy mi zajlik a víz alatt, milyen rugdalódás, sportszerűtlenség, amit ugye a felszínt látó TV néző nem képes nyomon követni – na, most az európai politika nagyjából ugyanígy néz ki. Nem szabad lebecsülni azt az eszköztárat, meg azt a gátlástalan nyomásgyakorlást, melyet ezekkel az államokkal szemben alkalmaznak az EU brüsszeli központja és a nagyobb tagállamok részéről.
 
Nagyon észnél kell lennünk, és itt visszautalnék még egyszer a bizalom kérdésére: meg kell tudnunk bízni egymásban, mert csak így tudunk egymásnak védelmet nyújtani azzal szemben, hogy ne lehessen egy országot a zárt ajtók mögött szépen, csöndben valamilyen gazdasági retorzióval vagy bármilyen más egyéb kellemetlenséggel megzsarolni.
 
És megvan ez a bizalom?
 
Bizalom akkor lesz, ha nem lesz kérdés, hogy megoszthatók vagyunk-e vagy sem
 
Ez a bizalom épülőben van. A bizalom akkor lesz majd meg, ha nem lesz kérdés, hogy megoszthatók vagyunk-e vagy sem. Egyelőre ezt még nem tartom egy lezárt ügynek, csak azt mondom, hogy a helyzet sokkal jobb, mint egy évvel, öt évvel ezelőtt, és remélem, hogy a magyar elnökség lezárultával jobb lesz, mint akkor, amikor átvettük.
 
Maradjunk Szlovákiánál, ezen belül is a két ország közti kapcsolatoknál. Ön 2010 óta az Országgyűlés elnöke. Szlovák partnerei közül ezalatt többen lecserélődtek. Richard Sulík, Pavol Hrušovský, Pavol Paška, Peter Pellegrini, Andrej Danko. Kivel tudta magát a legjobban megértetni?
 
Ezek közül eggyel találkoztam, Danko elnök úrral, vele viszont már többször is. Egyelőre még nem hivatalos kétoldalú látogatások formájában V4-es vagy egyéb nemzetközi események kapcsán, de informális találkozásra is volt példa, Esztergomban, amit szintén a bizalomerősítő lépések közé sorolok.
 
Danko úr egy szlovák hazafi, akinek nyilvánvalóan Szlovákia nemzeti érdekei és a szlovák nép – az ő értelmezésében vett – érdekeinek föltétlen képviselete a dolga. Nekem meg a magyar nemzet érdekeinek képviselete és védelme – ahogyan ezt én értelmezem. A kettő nem zárja ki egymást. Az én határozott és szenvedélyes meggyőződésem, hogy itt Közép-Európában a bizalom kiépítésének a legfontosabb akadálya az, hogy a történelem egyfelől etnikai értelemben nemcsak egymás mellé rendelt bennünket, hanem össze is kevert.
 
Fogadjuk el az adott állam területén élő, nem a többséghez tartozó nemzeti közösségnek az önazonosság megőrzésére irányuló törekvéseit
Másfelől a mindenkori politikai fejlemények olyan megosztottságokat eredményeztek, amely történelmi hagyatékot valamilyen szinten magunk mögött kellene hagyni. Ezt pedig egyetlen módon lehet megtenni: nem a nemzeti önazonosság föláldozásával, amit tőlünk nyugatabbra szeretnének elvárni, hanem a nemzeti kizárólagosságra törekvés feladásával. Bibó István, jelentős magyar gondolkodó még demokratikus nacionalizmusokról beszélt, arról, hogy a demokrácia és a nemzeti öntudatra ébredés kéz a kézben járt egymással.
 
A 21. században – azt gondolom – a demokráciának a nemzeti gondolattal úgy kell kéz a kézben járnia, hogy a legtermészetesebb módon fogadjuk el az adott állam területén élő, nem a többséghez tartozó nemzeti közösségnek az önazonosság megőrzésére irányuló törekvéseit. Sőt, nemcsak tűrnünk kell, taktikai megfontolásokból néha úgy téve, mintha ténylegesen támogatnánk ezeket, valójában pedig meg-megújuló erőfeszítéseket teszünk arra, hogy elérjük azon területünk etnikai homogenizálását, amelyet a történelem kegyéből kifolyólag éppen magunkénak mondhatunk, hanem ki kell tudnunk alakítani a mindennapi gazdasági és politikai együttműködés alapjain a szolidaritás valódi érzését.
 
Először a politikai elitben, mert szerintem a „vezetetteknek“ sokkal könnyebben fog ez menni abban a pillanatban, mihelyst a saját vezetőik nem próbálják meg egymással szembeugrasztani ezeket a közösségeket.
 
A két ország közti kapcsolatok deklaráltan jók. Összefogás mutatkozik egy magasabb cél érdekében – közös, V4 fellépés a migránstémában – Brüsszel ellensúlyozására. Ennek ára ugyanakkor, hogy a problémás kérdések jegelve vannak (mint pl. a kettős állampolgárság kérdése, a Malina Hedvig ügy, a Beneš-dekrétumok, Dél-Szlovákia gazdasági és infrastrukturális alulfejlesztése, dunaszerdahelyi szurkolóverés, stb.) Milyen gyakorlati előnyei vannak a mosolydiplomáciának az itteni magyarok számára?
  
(Hallgat.) Ha azt mondanám, hogy rosszabb is lehetne, akkor nyilván cinikusnak tartanának, és nem is nagyon tudnék védekezni. De ha az elmúlt 27 évet vesszük alapul, akkor talán mégsem tűnik annyira cinikusnak ez a kijelentés, mert volt ennél rosszabb is az utódállamokban, a szomszédos országokban élő magyar közösségeknek a helyzete.
 
Vegyük Szerbiát, ahol a legnagyobb a változás mértéke és minősége. Azért Szerbiában mégiscsak olyan polgárháborúk dúltak, amelyeknek az eredményeképpen magyarok tízezreinek, különösen a fiataloknak nemcsak azért kellett elmenekülni, mert nem szerettek volna ágyútöltelék lenni mások háborújában – lásd most ugyanezt Ukrajnában –, hanem azért, mert olyan mértékben lazult fel a rend, bizonytalanodtak el a mindennapok, a lét- és közbiztonság, hogy az ottani magyar közösség tagjai fenyegetve érezték magukat, pusztán magyarságuk miatt.
 
Szerbiában, a Délvidéken a magyar közösségnek olyan kulturális autonómiája és olyan respektje van, amit valószínűleg az összes szomszédos államban élő magyar közösség irigykedve néz
 
Ebben nem mindig volt az adott szerb kormány vétlen, hogy finoman fogalmazzak, miközben olyan történelmi sérelmeket tabusítottak, mint a második világháború utáni vérengzések. Mégis, elindult egy ponton a két köztársasági elnök kezdeményezése révén egy megbékélési folyamat. A két tudományos akadémia munkacsoportja elindított egy történelmi tényfeltáró munkát.
 
Szó sincs arról, hogy befejezettnek tekintenénk ezt a folyamatot, de mégis, Szerbiában, a Délvidéken a magyar közösségnek olyan kulturális autonómiája és olyan respektje van a belgrádi kormány részéről, amit valószínűleg az összes szomszédos államban élő magyar közösség irigykedve néz, és egyelőre csak célként tudja kitűzni a maga programjában. Ez egy pragmatikus hozzáállásból indult ki, és jutott el idáig. Persze Szerbia helyzete, Jugoszlávia szétesésétől fogva társadalomlélektani okokból teljesen más…
 
Az EU-s várólista eleve bizonyos engedményekre kényszerít…
 
…így van, még csak szeretne az Unió része lenni, még nincsen benn. Én tisztában vagyok ezekkel a különbségekkel, de őszintének tekintem a szerb politikai elit igyekezetét, és talán sikerül meggyőzni Belgrádot, hogy ez nem egy egyoldalú áldozat a részéről, hanem egy olyan közreműködés, egy olyan hozzájárulás egy kooperatív kétoldalú viszonyhoz, amelyben Szerbia nagyon sokat nyerhet.
 
Működhet ez a recept Szlovákia esetében is?
 
a megoldhatatlannak tűnő nemzeti ügyek, amelyek egymástól elválasztanak bennünket, azok történelmi léptékkel nézve tulajdonképpen bagatell kérdések.
 
Nincsen más út. Szlovákia helyzete teljesen más, de ettől még a dolgok logikája ugyanez. El kell tudnunk érni azt a bizalmi szintet a pragmatikus kérdésekben való együttműködés révén, amely magával hozza azt a felismerést is, hogy azok a megoldhatatlannak tűnő nemzeti ügyek, amelyek egymástól elválasztanak bennünket, azok történelmi léptékkel nézve tulajdonképpen bagatell kérdések.  Különösen így néz ez ki azon globális kihívások felől nézve, amelyek itt dörömbölnek a kapunkon.
 
Ha nem vesszük észre, hogy csak egymást támogatva tudunk nemzeti és nemzetállami létünkben fennmaradni, akkor mindannyian el fogunk tűnni a térképről. Ez ma már nem egy elvont fenyegetés csupán.
 
A választások előtt ön komoly szerepet vállal a határon túli nemzetrészek tekintetében. Erdélyben a legutóbbi parlamenti választások előtt politikai összefogást sürgetett, mert mint fogalmazott, a széthúzás olyan fényűzés, mely megengedhetetlen, ezért fel kell rázni mindenkit. Ugyanakkor elmondta azt is, hogy az erdélyi magyarok számára a Felvidék intő jel, mert itt nemzetárulás történt. Hozzátette, hogy a Most-Híd nem magyar párt, Bugár Béla pedig olyan szlovák politikus, aki jól beszél magyarul. Miben más az erdélyi és a felvidéki helyzet?
 
A Most-Híd nem magyar párt, a Most-Híd egy olyan szlovák párt, amelyik mutat bizonyos érdeklődést a magyar közösség ügyei iránt.
 
Erdélyben eddig még nem történt sikeres törekvés arra, hogy a magyarságot úgy osszák meg, hogy egyáltalán azt is kétségbe vonják, hogy szükség van-e etnikai alapú politikai képviseletre. Itt Felvidéken, Szlovákiában nemcsak hogy megtörtént, hanem azzal a tragikus következménnyel járt, hogy a – szerintem helyesen – etnikai alapú nemzeti érdekérvényesítésre szerződött Magyar Közösség Pártja kibukott a pozsonyi parlamentből, amivel jelentősen romlott a magyar közösség politikai érdekérvényesítő képessége. A Most-Híd nem magyar párt, a Most-Híd egy olyan szlovák párt, amelyik mutat bizonyos érdeklődést a magyar közösség ügyei iránt. Ez a leglényegesebb különbség.
 
Bugár Béla erre a nyilatkozatára Önnek úgy reagált, hogy ilyen kijelentésekkel nem őt sértegeti, hanem az összes szlovákiai magyart.
 
Ez Bugár Béla véleménye. Én nem érzékelem azt, hogy bármelyik szlovákiai magyar ember sértve érezte volna magát az én nyilatkozatomért. De ez az ő lelkiismereti problémája. Én nyugodtan alszom Bugár Béla nyilatkozata után is.
 
Idén november 4-én megyei választásokat tartanak Szlovákiában. Mi a tétje a felvidéki magyarság szempontjából?
 
a Magyar Közösség Pártja megpróbálja összeszedni, mozgósítani az energiáit és természetesen a szavazóit.
 
A legutóbbi tisztújítással elindult egy folyamat: a Magyar Közösség Pártja megpróbálja összeszedni, mozgósítani az energiáit és természetesen a szavazóit. Talán most, a különböző felmérések alapján mondhatjuk, hogy a kezdetet biztató, remélhetőleg visszaáll a normális helyzet, azaz a magyar közösségnek ismét lesz parlamenti pártja.
 
Bár nem minden a politikai érdekképviselet, nem minden a parlamenti részvétel, hiszen – lásd az MKP vagy Erdélyben az RMDSZ korábbi koalíciós szerepvállalását – még a kormányzati részhatalom sem jelent elegendő garanciát arra, hogy olyan mértékben sikerül javítani az adott közösség helyzetén, amilyen mértékben az elvárná. De ha ez sincsen meg, akkor reálisan nem várhatjuk azt, hogy komoly változások állnak be.

Körkép.sk/Király Zsolt
Nyitókép: Pócsa Hajni (Martfeszt)

körkép.sk - király Zsolt

2017. július 15.