Archívum

Archívum - 2017. szeptember 10.


Gyergyói örmény köszöntő

Gyergyószentmiklós

Excellenciás Érsek Úr, Főtisztelendő Atyák! Tisztelt Polgármester Úr, Elnök Urak, tisztelt emlékező és ünneplő közösség!

Egykori nagy európai találkozás helyszínén állunk itt, Gyergyószentmiklóson, ahol a történelem sodrásában a földrajzilag legnyugatabbra került keleti lelkületű nép, a székelymagyarok a legkeletebbre került nyugati lelkületű néppel, az örményekkel találkoztak csaknem négyszáz esztendővel ezelőtt.

Erdély földje a magyarság számára egy évezrede a találkozások földje, az emberek, népek, vallások, álmok és vágyak találkozásának európai földje, ahol a befogadás mindig erősebbnek bizonyult a kirekesztésnél, az igazság a hazugságnál, a hűség pedig a hűtlenségnél.
Sorsszerű volt tehát, hogy a világ első keresztény államának, Örményországnak sorsüldözött s a századok folyamán sokszor szétszóródott népe Erdélyben nemcsak befogadásra, hanem otthonra is leljen, nemcsak befogadókra, hanem sorstársakra is találjon a gyergyói székelyekben és az erdélyi magyarokban.

Az örmények lelki, szellemi és anyagi erőt adtak Erdélynek, erőt adtak a székely közösségnek, és – viszont – erőt kaptak tőlük a magyarságot és az örménységet egyaránt létében veszélyeztető XX. századi történelmi tragédiák túlélésére; ez az életerő lüktet ma is Gyergyószentmiklóson a székely és a magyarörmény közösségben.Ennek az életerőnek közös a tápláló forrása: a hűség a gyökerekhez, a kereszténységhez és Erdélyhez.

Ákontz-Kövér István –, akinek az emléktáblája előtt ma tiszteleghetünk – ennek a magyarörmény hűségnek a sokak által elfeledett szellemóriása.

„Vedd el egy nemzet nyelvét, és elszárad a nemzet” – írta 1701-ben az örmény katolikus férfi szerzetesrendet, a mechitarista rendet alapító Szebasztei Mechitár, aki a mindig túlerőben lévő külső hatalmak által sanyargatott és eltiporni szánt örmény életet csak a belső értékek, az örmény nyelv és az örmény szellemiség erősítése által tartotta megvédhetőnek.

A muszlimok csapásai elől Velencébe menekült mechitarista rend 1715-ben a velencei tanácstól egy korábban lepratelepnek használt kis szigetet kapott menedékként. Jelképes, hogy éppen itt, a test végső romlására szánt Szent Lázár szigeten az örmény életerő felemelte és szárnyalóvá tette az emberi szellemet. A szerzetesek új életet és új világot teremtettek. Egy évszázad alatt Európa egyik kiemelkedő oktatási és tudományos központját hozták létre, amelyet 1810-ben Örmény Tudományos Akadémiaként ismert el, s a nagyvilág ekként tartja számon ma is.

Gyergyószentmiklós 1740-ben született fiát, Ákontz-Kövér Istvánt, akit a Teremtője 17 esztendősen ebbe a mechitarista rendbe vezérelt, s akit 1763-ban szenteltek pappá, ennek a keresztény szellemi és lelki örmény építkezésnek lett az egyik kiemelkedő képviselője és vezetője úgy, hogy soha nem feledkezett meg Erdélyről, soha nem feledkezett meg a székelységről.

A mechitaristák első érsekké szentelt főapátjaként Ákontz-Kövér István szellemi teljesítménye lenyűgöző: harminc esztendősen megtanulta az ősi örmény nyelvet, a Haicanismust, megalapozta az örmény irodalom megújulását, elősegítette az örmény nyelv pallérozását, lefordította a szentírást örmény nyelvre, tizenegy kötetes földrajztudományi művet alkotott, három év munkájával latin-örmény szótárt szerkesztett, és megírta az erdélyi örménység történetét is.

Ákontz-Kövér István érdeme volt a római és a konstantinápolyi mechitarista szerzetesházak megnyitása, valamint az erdélyi, erzsébetvárosi örmény katolikus gimnázium megteremtése is. Amikor az idegen túlerő Erdélyt sanyargatta, Ákontz-Kövér István hazatért szülőföldjére, és erejét, tudását ennek az erdélyi földnek és népének az erősítésére fordította.

Ákontz-Kövér István teljesítménye közös európai, magyar és örmény örökségünk, amely nélkül mindannyian szegényebbek lennénk. Ez a teljesítmény azonban nemcsak múltbéli emlék, színes kultúrtörténeti adalék, hanem a jövőnek erőt adó bizonyosság is.

A székelyek és a magyarörmények Erdélyben, mi, magyarok a Kárpát-medencében és mi, európaiak, a XXI. században is próbatételek előtt, a gyökereinkhez, hitünkhöz és szülőföldünkön való hűség próbatétele előtt állunk mindannyian. Amit a századok során semmilyen szülőföldünket kirabló, szétdúló hordának, semmilyen idegen hódítónak, megszállónak nem sikerült fegyveres erőszakkal elérni, hogy feladjuk kultúránkat, hitünket és azonosságtudatunkat, azt most a politikai nyomásgyakorlás illetve a pénz és a tömegmanipuláció kifinomult, alattomosan ható eszközeinek használatával akarják ránk kényszeríteni azok, akik egyszer és mindenkorra uralmuk alá akarnak hajtani bennünket. Csak akkor tudhatják magukénak erőforrásainkat, ha a lelkünket is meghódították, ha a gondolkodásunkat is rabul ejtik.
Mindez a veszély a XXI. században nemcsak a magyarokat, nemcsak a székelyeket és magyarörményeket, de a románokat is, és Európa minden, az életbe keresztény gyökerekkel kapaszkodó nemzetét fenyegeti. Mennél nagyobb a jövő felől érkező veszély, annál erősebben kell a múltunk, hagyományaink, hitünk által kínált kapaszkodókba fogódznunk.

Kívánom, hogy Ákontz-Kövér István példája is erősítsen meg mindannyiunkat annak bizonyosságában, hogy – Európában és Erdélyben egyaránt – a hűség mindig diadalmaskodik a hűtlenség felett, miként az igazság a hamisság felett, a hit a hitetlenség felett, a valahova tartozás a gyökértelenség felett.

Köszönöm az Erdélyi Magyarörmények Szövetségének és Gyergyószentmiklós városának, hogy éltetik a közös emlékezetet és a közös reményt.

Isten áldja meg a székelyek és az örmények sorsközösségét és barátságát!

Sajtóiroda

2017. szeptember 10.