Archívum

Archívum - 2018. február 09.


KMKF Plenáris ülés

Országház

Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak, tisztelt Meghívottak!

Köszöntöm Önöket a Kárpát-medencei Képviselők Fóruma 2014-2018 közötti ülésszakának záróülésén.
Köszönöm meghívott előadóink és a sajtó jelenlétét.

Külön köszönöm Szijjártó Péter külügyminiszter úrnak, hogy annak ellenére tesz eleget meghívásunknak, hogy rövidesen éppen közös magyar-szerb kormányülés veszi kezdetét az Országházban.

Ülésünk elején szomorú kötelességünk megemlékezni a Kárpát-medencei Képviselők Fóruma egyik alapító képviselőjének, Verestóy Attila úrnak, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség szenátorának haláláról, akinek a temetésére múlt héten került sor szülővárosában, Székelyudvarhelyen.

A KMKF asztalánál helyet foglalók közül néhányan – köztük jómagam – szenátor úrral nem mindig és nem mindenben értettünk egyet a nemzetpolitika alkalmazható eszközeit, módszereit illetően, de a magyar nemzetpolitika alapvető célját, azaz közösségeink szülőföldjükön magyarként való megtartását, mint lényeget tekintve nem volt közöttünk vita. Személyében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, Székelyföld és a KMKF egy meghatározó képviselőjét veszítette el. Isten nyugtassa képviselőtársunkat, és segítsen bennünket, hogy méltó módon és nemzetünk javára tudjuk pótolni azt a fogyatkozást, amely szenátor úr távoztával közösségünk erejében bekövetkezett.
Kérem Önöket, hogy néma felállással fejezzük ki tiszteletünket Verestóy Attila szenátor úr emléke iránt!

Tisztelt Értekezlet!

Egy testület záróülésén a műfaji szabályok szerint illik mérleget vonni, és lezárni az értékelt időszakot a testület életében.
Azonban – ha megengedik, némileg rendhagyó módon – a mai ülésünkön szándékaim szerint lezárás helyett megnyitnám a folytatását annak a nemzetpolitikai munkának, amelyet a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumában eddig végeztünk.
Azért gondolom, hogy közös munkánk folytatásra érdemes, mert meggyőződésem szerint a Kárpát-medencei magyar kapcsolatok – azaz a szorosan értelmezett nemzetpolitikánk – szempontjából összességében az elmúlt négy esztendő volt a legjobb és a legsikeresebb, amely békeidőkben az utóbbi száz esztendőben a magyarságnak megadatott.

Ez a siker – tisztelt Hölgyeim és Uraim – közös, és több tényező szerencsés együttállásának köszönhető.
Időrendben az első tényező, hogy a választópolgárok segítségével 2010-ben új fejezetet tudtunk nyitni Magyarország legújabb kori történelmében.
Ez azt jelentette, hogy amint 1990-ben politikai értelemben pontot tudtunk tenni a több mint négy évtizednyi nemzetellenes kommunizmus végére, úgy 2010-ben demokratikus módon le tudtuk zárni a posztkommunizmus két évtizedes, a nemzetpolitika szempontjából is súlyos ellentmondásokkal és bizonytalanságokkal terhelt korszakát is.

2010 után a magyar állampolgárság és a vele járó választójog európai módon történő kiterjesztésével sikerült közjogilag és a nemzetközi politikai térben is megerősítenünk azt az erkölcsi értelemben megkérdőjelezhetetlen tényt, hogy mi, Kárpát-medencei magyarok összetartozunk.

Időrendileg a második tényező, amely az elmúlt négy esztendőt az utóbbi száz esztendő békeidőben megélt legsikeresebb nemzetpolitikai időszakává emelte, az nem más, mint a magyar emberek megfeszített munkája és teljesítménye, amellyel a 2010-ben a pénzügyi összeomlás szélén tántorgó Magyarországot gazdaságilag talpra állítottuk és megerősítettük, így 2014 és 2018 között a magyar gazdaságnak már volt ereje jól érzékelhető módon növekvő pénzügyi erőt állítani a nemzetpolitikánk mögé.

A harmadik – önmagában is összetett – tényező, hogy a magyar nemzetpolitikát illetően 2014 és 2018 között megerősödött az az alapvető politikai egyetértés a felelős hazai és külhoni magyar politikai erők között, amelyhez egy, a korábbi időszakban tapasztalnál jóval erősebb társadalmi támogatottság társult.

Mindezeket kiegészíti egy lassan, de biztosan kibontakozó új regionális külpolitikai együttműködési lehetőség Kelet-Közép-Európában, amelynek szándékaink és terveink szerint jótékony hatása lehet nemzetpolitikai érdekeink érvényesítésére.

A posztkommunizmus korszakát lelkileg és politikailag is lezárni képes magyarországi ellenzéki politikai erők – úgy tűnik – napjainkban hasonlóképpen erőforrást látnak a külhoni magyarságban, mint a kormánypártok; hasonlóképpen támogatják a szülőföld megtartó erejét növelő és a szülőföldön való boldogulást elősegítő nemzetpolitikát, mint a kormánypártok; a felelős ellenzék is elfogadja és támogatja a külhoni magyarok szavazati jogát; és minapi kolozsvári nyilatkozatukban a nemzetpolitikai támogatások mértékét és célját sem vitatják, sőt támogatják.
Mindezen biztató fejlemények természetesen nem képesek egyik pillanatról a másikra feloldani azt a bizalmatlanságot, amelyet az elmúlt 28 év nemzetpolitikai vitái és konfliktusai eredményeztek, s nem takarják el szemünk elől azt a fenyegető tényt sem, hogy mind a mai napig létezik – mégpedig komolyan veendő támogatottsággal – olyan szélsőséges politikai erő Magyarországon, amelyik tartalmilag nyíltan vállalja a kommunizmus nemzetellenes politikai örökségét, tagadva a nemzeti összetartozás erkölcsi és politikai parancsát.

A kölcsönös bizalom szilárd alapjainak megteremtése szándékával kérem az ellenzéki térfélen helyet foglaló hazai politikai szereplőktől, hogy ugyanolyan következetességgel érvényesítsék politikai gyakorlatukban a magyarellenes szélsőségekkel szembeni – úgynevezett – zéró toleranciát, mint amilyen következetességgel más szélsőségekkel kapcsolatban számon kérték azt politikai ellenfeleiken az elmúlt 28 évben.
A politikai konszenzus formálódása kapcsán elismeréssel emlékeztetnék arra, hogy 2014 és 2018 között nemcsak a magyarországi, hanem a külhoni magyar politikai erők között is kialakult egy új együttműködés.

Erdélyben és Kárpátalján például úgy sikerült az érintett feleknek lezárni a korábbi évek politikai testvérharcait, hogy nem sérült az erdélyi vagy kárpátaljai magyar választópolgároknak a politikai pluralizmushoz való joga, nem sérült az érintett politikai erők önazonossága és szervezeti önállósága sem, de összességében nőtt a magyar érdekek képviselete mögött álló szavazópolgárok tábora, és ezáltal nőtt a magyar politika érdekérvényesítő ereje is. Köszönjük minden érintett külhoni magyar politikai erőnek azt a józanságot és nemzetpolitikai felelősséget, amellyel az elmúlt négy esztendőben egymás iránt és az összmagyar nemzetpolitikai célok iránt viseltettek.

Szintén a 2014-2018-as időszakban jelentkezett és bontakozott ki folyamatosan egy új együttműködés Kelet-Közép-Európa országai között, mely együttműködés jelen állásáról és jövőbeli kilátásairól Szijjártó külügyminiszter úr fog egy áttekintő tájékoztatást nyújtani a tisztelt Értekezletnek.

Magam csak annyit jegyeznék meg, hogy véleményem szerint ezen kelet-közép-európai együttműködés újszerűsége a résztvevő országok azon közös lélektani és politikai felismerésében gyökerezik, hogy mi, ezen térség népei nem vagyunk senkinek – sem nyugati, sem keleti barátainknak – a cselédei.

Mindannyian tudatában vagyunk az országaink méretéből és gazdasági, katonai erejéből fakadó geopolitikai súlyának, de néhány éve örvendetes módon annak is kezdünk tudatába kerülni, hogy – erőnket, súlyunkat és érdekeinket egy érdemi regionális együttműködésbe összeadva – közösen többre jutunk, mint amire külön-külön jutnánk.

Ennek a regionális partnerségnek a visegrádi országok képezik a magját, de jó esély van arra, hogy a V4-eken kívüli sorstársakkal is egyeztetni tudjuk lépéseinket, és egy erősödő kelet-közép-európai regionális együttműködéssel nemcsak önmagunk érdekeit tudjuk jobban érvényesíteni, hanem az Európai Unió szükséges megújulását is segíteni tudjuk.

Ebben a folyamatban nemzetpolitikai és lélektani szempontból is fontos év az idei: 2018-ban száz esztendős évfordulója van a kelet-közép-európai nemzeti államok megszületésének.

Vannak, akik ebben az esztendőben ünnepelnek, és vannak, akik emlékeznek.

Mi, magyarok, ez utóbbi csoportba tartozunk. Pontosabban: valójában mi vagyunk ebben a térségben az egyedüliek, akik számára Kelet-Közép-Európa száz évvel ezelőtti területi átrendezése nem történelmi álmaink beteljesedését, hanem történelmi államunk feldarabolását, s vele nemzetünk máig feldolgozhatatlan és elfogadhatatlan, igazságtalan és embertelen szétszaggatását jelenti.

Nekünk nincs okunk ünnepelni az 1918-as esztendő centenáriumát, de arra sincs okunk, hogy ne adjuk meg a tiszteletet azoknak, akik nemzeti államuk létrejöttét ünnepelik. Különösképpen akkor, ha ők is tiszteletben tartják a magyarok jogát ahhoz, hogy a maguk érzelmeit méltósággal kifejezhessék, s a maguk igazságának méltósággal hangot adhassanak.

Nekünk, magyaroknak alkalmunk és jó okunk is van emlékezni arra, hogy az 1918 és 1920 között bekövetkezett tragikus veszteségeink milyen arányban írhatók tőlünk független okok számlájára, és milyen mértékben járult hozzá az akkor történtekhez az, hogy nemcsak az első világháborút veszítettük el, hanem – ami sokkal súlyosabb – egy korábbi folyamat eredményeképpen 1918-ra elveszítettük szellemi önvédelmi képességünket, 1919-re elveszítettük a teljes politikai önvédelmi képességünket, ezek következtében pedig elveszítettük fizikai képességünket is arra, hogy megvédjük magunkat, ezáltal pedig teljes kiszolgáltatottságunkban sújtott le ránk a trianoni békeszerződés.

Azért kell emlékeznünk, hogy mindez soha többé ne fordulhasson elő velünk.

A szellemi, politikai és fizikai önvédelemhez szükséges erőink fenntartására és növelésére vonatkozó parancsot nemcsak valamiféle elvont, de bármikor konkréttá válható újabb történelmi fenyegetés okán kellene komolyan vennünk, hanem azon jelenbeli globális törekvések okán is, amelyek a tudatosan gerjesztett tömeges migrációt eszközként alkalmazva immáron egész Európa kulturális arculatát és hatalmi-politikai szerkezetét akarják átalakítani.

Miként a II. világháború utáni osztozkodásban, úgy a nemzeti államok és nemzeti kultúrák felszámolására irányuló tervekben is a száz évvel ezelőtti győzteseknek és nekünk, akkori veszteseknek ugyanazt a sorsot szánták illetve szánják ma is.

Önmagában már ez is elegendő ok lehet számunkra, hogy az emlékezés mellett visszafogottan, de önbizalommal másokat is emlékeztessünk arra, hogy azon magyar közösségek, amelyek feje fölött száz esztendővel ezelőtt átléptek az országhatárok, milyen értékteremtő munkával és teljesítménnyel járultak hozzá nemcsak a magyar nemzet fejlődéséhez és az európai kultúra gyarapodásához, hanem a szomszédos országok megerősödéséhez is.

Valamennyi külhoni közösség vonatkozásában példaértékűnek és követendőnek tarthatjuk a Romániai Magyar Demokrata Szövetség azon kezdeményezését, amely „1000 év Erdélyben, 100 év Romániában” címmel kívánja bemutatni az erdélyi magyarság mindenki hasznára váló európai teljesítményét, amellyel gazdagítani tudta nemcsak szülőföldjét és a magyar nemzetet, hanem Romániát is.

Tisztelt Képviselőtársak!

Talán nem önbecsapás abban bízni, hogy az alakulóban lévő új kelet-közép-európai regionális együttműködés elősegítheti azt is, hogy a térségünkre korábban jellemző, különösen a XX. században megnyilvánuló nemzeti szembenállást a nemzeti kiengesztelődés, a hevületet a józanság váltsa fel.

Magyarország a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségekkel együtt ebben mindig társ lesz.

Ebbe az irányba mutatnak jelenleg a magyar-szerb államközi kapcsolatok, ezt a lehetőséget hordozza magában a magyar-szlovák kapcsolatok jelentős javulása, és ezt eredményezheti – reményeim szerint – a magyar-román államközi kapcsolatok lehetséges újratervezése is.
Ukrajnával kapcsolatban a magyar politika kiszámítható: addig tudjuk mindenben támogatni Ukrajnát, amíg Ukrajna biztosítja a kárpátaljai magyarság azon jogát, hogy szülőföldjén magyar közösségként megmaradhasson, hogy nyelvét, kultúráját, oktatási és művelődési intézményeit megtarthassa. Jelenleg a kárpátaljai magyarság ezen joga nem biztosított.

A magyar külpolitikának és a megnövekedett gazdasági erővel rendelkező magyar nemzetpolitikának az előttünk álló időszakban minden eszközzel azért kell dolgoznia, hogy a kárpátaljai magyarság visszaszerezze a törvények által szavatolt jogát és gyakorlati lehetőségét is annak, hogy szülőföldjén magyar közösségként megmaradhasson.

A kárpátaljai magyarság érdekében folytatott politikai küzdelemben különösen nagy jelentősége van annak, hogy nemzetpolitikai értelemben Magyarország és a magyar nemzet jelenleg egységesebb és cselekvőképesebb, mint az elmúlt majd’ három évtizedben bármikor volt.
Az előttünk álló négy esztendőre azt kívánom a Kárpát-medencei Képviselők Fórumának, hogy változatlanul segítse közösségünket abban, hogy a magyar nemzetpolitika a Kárpát-medencében mindenhol megőrizze egységét és cselekvőképességét, növelje anyagi erejét, és gyarapítsa szövetségesei táborát.

Eredményes munkát kívánok az Értekezletnek!

Sajtóiroda

2018. február 09.