Archívum

Archívum - 2018. december 08.


Marek Kuchciński marsall úr felszólalása a Lengyelország függetlenségének visszaszerzése 100. évfordulója alkalmából rendezett konferencián

Országház, Felsőházi ülésterem

Mélyen Tisztelt Hölgyek, Urak!

Óriási megtiszteltetésnek tartom, hogy részt vehetek ma egy olyan rendezvényen, amelynek során a magyar Országgyűlés elnöke, Kövér László úr kezdeményezése nyomán ünnepélyesen emlékezünk meg Lengyelország függetlenségének visszaszerzése 100. évfordulójáról. A II. Lengyel Köztársaság születéséről, amelyben Magyarország oly jelentős szerepet töltött be. Elég csak emlékeztetni arra, hogy Piłsudski légióiban száznál is több magyar szolgált. A bolsevik Oroszországgal vívott drámai küzdelemben, mely „Lengyelország hulláján keresztül tört a világforradalomra” – mert így mondta annak idején a Vörös Hadsereg propagandájának jelszava –, 1920 augusztusában a Varsó környéki harcmezőn óriási katonai győzelmet arattunk – később ezt nevezték el a visztulai csodának. Győzelmünk nem lett volna lehetséges a lengyel kézifegyverek és ágyúk számára szó szerint az utolsó pillanatban ezerszám beérkezett lőszeres ládák és milliónyi muníció nélkül.

A legkiválóbb hagyományokkal összhangban – amelyeket olyan személyiségek szimbolizálnak, mint Szent Kinga, Szent Hedvig, Báthory István, II.Rákóczi Ferenc, Bem József tábornok és sokan mások – államaink kölcsönös együttműködése mutatkozott meg a két világháború közti időszakban, mint például lengyel és magyar cserkészek ezreinek közös találkozója, a cserkész világdzsembori. A Teleki Pál miniszterelnök által 1939 júliusában, a Közép-Európát befolyási övezetekre osztó Molotov–Ribbentrop paktum aláírásának majdhogynem előestéjén a német kancellárnak, Adolf Hitlernek írt távirat – emlékezzünk: akkoriban az „ezeréves III. Birodalom” és az „örökéletű kommunizmus” eszméjét képviselő Szovjet-Oroszország között megkötve – valami egészen kivételes és mélyen szépséges szöveg volt:
„Hamarabb felrobbantom saját vasútvonalainkat, semmint részt vegyek a Lengyelország elleni invázióban. Magyarország részéről ez nemzeti becsület kérdése, hogy ne vegyünk részt semmiféle Lengyelország ellen irányuló akcióban.”

A mai napig hálás emlékezetünkben őrizzük Teleki miniszterelnök e szavait. Hasonlóképpen emlékezünk arra, hogy a II. világháború során mekkora segítséget nyújtott nekünk a magyar állam, az egyszerű magyar állampolgárok, akik befogadták a lengyel menekültek ezreit, köztük a sok zsidó származású gyermeket.

Nagy megtiszteltetés és egyben megismételhetetlen élmény volt Számomra, amikor a magyar Országgyűlés elnökével együtt vehettem részt az előbb jelzett tragikus idők azon hőseinek emlékére emelt emlékmű felavatásán, akik egyben a lengyel–magyar barátság továbbvitelének óriásai voltak „jóban, s rosszban”: Henryk Sławik és Antall József személyére gondolok. Dicsőség emléküknek!

Tisztelt Hölgyek, Urak!

Lengyelország nem feledi, hogy a II. világháború lengyel részről legvéresebb harcaiban, a varsói felkelés idején, 1944-ben, amikor csaknem 200 ezer lengyel hazafi életével fizetett a harcokban, a magyar katonák megtagadták részvételüket a lengyel főváros elleni támadásban, sőt egy részük még támogatta is a felkelőket, akár fegyverrel a kézben.

Ezt az adósságot igyekeztünk törleszteni, legalább részben meghálálni 1956-ban, amikor a spontán módon szervezett vér-, gyógyszer- és élelmiszer-szállítmányokat küldtük ¬– levegőben és szárazföldi úton – a szabadságért és demokráciáért küzdő magyaroknak. A becsületükért küzdő magyaroknak. Ahogy Bauer Sándor vagy a lengyel Ryszard Siwiec is, akik 1968-ban a Csehszlovákiát lerohanó Varsói Szerződés csapatainak inváziójára reagálva saját életük feláldozásával tiltakoztak.

Ugyancsak emlékezünk a lengyel „Szolidaritás” számára nyújtott támogatás sokféle kifejeződésére. A Balaton mentén szervezett nyaralásokra, amelyekben a lengyelországi hadiállapot során internált szülők gyermekei vehettek részt.
Nagy örömmel figyeltük a magyarok szabadsághoz és demokráciához vezető útját. A sok lengyel zászló 1989 júniusában a Hősök terén lobogva bizonyítot az 1956 hőseinek újratemetésén részt vevő lengyelek érzéseit. Ahogy minden év március 15-én a lengyel zászlók, lengyelek ezreinek részvétele az 1848-as forradalom ünnepségein bizonyítja ugyanezt.

Magyar testvéreink ott voltak mellettünk a mi nehéz pillanatainkban, így a szmolenszki katasztrófa idején, mely tragédia emlékművét nemrégiben avatták fel Budapesten. Hasonlóképpen ott voltak a Józef Piłsudski marsall – kiváló politikus és katona, a lengyel függetlenség megalkotója – mellszobrának avatásakor.

Tisztelt Hölgyek, Urak!

A II. Köztársaság, melynek születése 100. évfordulóját ünnepeljük éppen most, bővelkedik drámai momentumokban is – mint az említett lengyel–bolsevik háború, a drámai világgazdasági válság évei –, de egyben a triumfálás időszaka is: az emberi gondolatok, erő és energia ideje, mely jelenőségében messze túllép Lengyelország határain.

Szabad legyen e helyen megemlítenem néhányukat: Stefan Banachot, a korszerű algebra megalkotóinak egyikét, akinek munkásságát fejlesztették tovább a magyar matematikusok. Tovább haladva, a zeneszerző Karol Szymanowski alakját, akinek Roger király című darabja a világ számottevő operáinak állandó repertoárján szerepel. Józef Hoffmann, a kiváló zongorista egyben sok találmány megalkotója, mint például a violinkulcs alakját mintául vevő irodai gémkapocsé – találmánya mindmáig hétköznapi használatban van. Szabad legyen még megemlítenem Jan Szczepanik alakját, akinek színes fényképészeti technológiájára építette a 30-as években fototechnikai birodalmát az Agfa és a Kodak. De gondolok itt Henryk Magnuski személyére, akinek találmánya, a walkie talkie évtizedeken keresztül töltötte be a mai mobiltelefonok szerepét.

A II. Köztársaság két évtizede egyben a lengyel értelmiség, a szabadfoglalkozású emberek létszámának megkettőződése, de egyben a lengyelországi analfabetizmus megfeleződése is. Ez az időszak a kiváló szakemberek, tudatos patrióták százezreinek, a haza számára áldozatok hozatalára kész emberek, állampolgárok millióinak képzési időszaka. Végül pedig, ez az időszak a nemzeti közösség érzésének növekedési időszaka és az ország érdeke szükségszerű felismerésének időszaka.

A társadalmi élet kulcsfontosságú egyéni és közösségi értékei megerősödésének időszaka: a mások áldozatkész szolgálata, a szorgalom és a töretlenség időszaka. Az említett értékek élő megtestesítője volt Wacław Felczak, a II. világháború éveiben a Földalatti Lengyel Állam egykori futára, a későbbi nagyszerű történész, Magyarország történelmének kiváló tudója, akinek nevét hordozzák az idén megalapított intézmények: A Lengyel–Magyar Együttműködés Intézete Lengyelországban és magyar megfelelője, a Wacław Felczak Alapítvány.

Mai ünnepségünk december 8-ára, az egykori Szovjetunió felbomlása (1991) soron következő évfordulójára esik. Szabad legyen záró gondolatként ide idéznem Felczak professzor szavait. Szavait, melyek az évek múltán sem veszítettek semmit érvényükből. Szavait, melyek oly kiválóan jellemzik a függetlenséget visszaszerző Lengyelország és Magyarország politikáját:
„Mindenekelőtt rajtunk áll, hogy Közép-Európa államai soha ne kerüljenek olyan utas státuszába, kinek vonata nem az általa választott irányba halad, sem pedig nem áll meg azokon az állomásokon, amelyeken mi szeretnénk megállni.”

Köszönöm a magyar Országgyűlés elnökének a Budapestre szóló meghívást; Önöknek, minden résztvevőnek pedig gyümölcsöző tanácskozást kívánok!

Sajtóiroda

2018. december 08.