Archívum

Archívum - 2019. október 05.


Székelyudvarhelyi Egyetemi Központ épülete felújítási munkálatainak átadása

Székelyudvarhely

Tisztelt Alapító Elnök Úr! Tisztelt Igazgató Úr! Tisztelt Tanári Kar és kedves Fiatalok!

Jó emlékekkel térek vissza Önökhöz, két okból is. Az egyik, hogy 2001-ben, amikor együtt avattuk fel az intézményük főépületét, akkor mindannyian 18 esztendővel fiatalabbak voltunk.

A másik jó emlékem az, hogy noha az átadás előestéjén az épületben villanyfénynél még javában falaztak, vakoltak és lépcsőt raktak, másnap délre mégis minden rendben volt. Emlékszem, este megkérdeztem Szász Jenő barátomat: biztos, hogy ebből avatás lesz holnap? Magabiztosan azt válaszolta, hogy igen, és megnyugtatott azzal, hogy a székelyek szeretik a kihívásokat. Nos, másnap valóban minden rendben volt, és akkor ez a kis történet is megerősített azon meggyőződésemben, hogy az általános magyar virtuson belül létezik egy olyan székely virtus, amely nélkül a székely élet alakulása külső szemlélő számára nehezen érthető.

A székely néplélek talán két legjobb ismerője, Nyirő József és Tamási Áron halhatatlan módon örökítette meg műveikben a székely virtust, azt a teremtő és éltető őserőt, amely nemcsak a dübörgő csatatereken, hanem a hétköznapok néma küzdelmeiben is erősíti a székelységet.
Október hatodika előtt egy nappal vagyunk, ezért emlékezzünk arra, hogy 170 esztendővel ezelőtt, 1849-ben a Nyerges tetőn a székely virtus segítette a honvédeinket a tízszeres túlerővel szemben.

Ugyanaz a virtus, amely 100 esztendővel ezelőtt, 1919-ben a Székely Hadosztályt segítette, hogy legalább a magyar önbecsülést megmentse a sokszoros túlerővel és az árulással szemben.

A fegyverek elcsitulta után Tamási Ábelje a rengetegben arra a keresi a választ, hogy mi az igazság, majd az országban már azt keresi, hogy kik képviselik az igazságot, Amerikában pedig megfejti a legfontosabb igazságot: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Nyirő Uz Bencéje – ha még emlékeznek rá – csak román nyelvvizsgával jelentkezhetett útkaparónak a szülőföldjén, de a szigorú román inspektor megbuktatta a vizsgán. Az élet úgy hozta, hogy legközelebb az erdőben látták egymást viszont: az inspektor egy árokba zuhanva kért segítséget az éppen arra járó Uz Bencétől. A székely ember román nyelvtudása ezúttal megfelelőnek bizonyult, mert rávette az inspektort, adja írásba, hogy mégiscsak sikerült a korábbi nyelvvizsgája, majd amikor a kezében volt a papír, akkor eltépte azt, és kisegítette a bajba jutott embert. Az inspektor kérdésére, hogy miért tépte össze a papírt, Uz Bence csak annyit válaszolt, hogy a székelyeknek nem a papír, hanem a jó szó számít.

Nos, kedves Barátaim, ma azért jöttem Önökhöz, hogy Budapestről jó szót és talán jó híreket hozzak Önöknek, bízva abban, hogy egyszer majd Bukarestből is hasonló jó szavakat és híreket fognak kapni.

Azért gondolom, hogy mindkét fővárosból elvárhatják a jó szót, mert Románia és Magyarország erkölcsi értelemben egyaránt adósai Székelyföldnek és a székelységnek. Önöknek nem segély vagy támogatás, hanem történelmi kárpótlás jár Budapestről és Bukarestből egyaránt. Székelyföld és népe ugyanis a történelem során ezer év alatt Magyarországnak, száz év alatt Romániának mindig többet adott, mint amennyit visszakapott tőlük.

Mindannyian ismerjük a keresztény tanítást, hogy jobb adni, mint kapni, de arról a tanításról se feledkezzünk meg, hogy „ne tedd másokkal azt, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek”.

A XXI. században sem Románia, sem Magyarország nem akarja elveszíteni a saját gazdasági erőforrásai fölötti rendelkezést, nem akarja elveszíteni a szülőföld megtartó erejét, nem akarja elveszíteni értékteremtő munkavállalóit, ezért mindkét országtól elvárható, hogy tegyenek annak érdekében, hogy mindez Székelyföldön se történhessen meg.

Romániának ez állami kötelessége, mert Önök lojális adófizető polgárai az országnak, Magyarországnak pedig nemzeti kötelessége, mert Önök hűséges tagjai a magyar nemzetnek. Országainknak mindez nem csak kötelessége, hanem fontos és közös regionális érdekünk is: Magyarországnak nemzeti érdeke, hogy Románia hozzáadjon Közép-Európa erejéhez, Romániának pedig nemzeti érdeke, hogy ne vesztese, hanem egyik nyertese legyen Közép-Európa politikai és gazdasági megerősödésének. Mindkét esetben az út Székelyföldön és Erdélyen keresztül vezet.

Mindennek a kölcsönös felismerése hozzájárulhat ahhoz, hogy a jövőben Székelyfölddel szemben se Budapesten, se Bukarestben ne hibázzunk, és ne tévedjünk úgy, mint ahogy a múltban nem egyszer tettük. Ezeknek a hibáknak és tévedéseknek az lett az eredménye, hogy Székelyföld a megfelelő infrastruktúra hiánya és az örökös tőkehiány miatt a múltban Magyarországnak, a jelenben pedig Romániának az egyik gazdaságilag legmostohábban kezelt és ezért legelhanyagoltabb régiója.

A Székelyföld és a székelység érdekei ellen elkövetett XX. és immár e századi román hibákról a romániai politikai osztály – benne a magyar vezető réteg – felelős képviselőinek kell az Önök szemébe nézve beszámolnia. Minden bizonnyal a jövőben erre is sor fog kerülni.
Én ma – csak a saját házunk táján sepregetve – egy XIX. századi magyar törvényalkotási hibára emlékeztetném Önöket, amely felbecsül-hetetlen kárt okozott a székelységnek és szülőföldjének. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően a liberális gazdaságpolitika jegyében és hevében a budapesti Országgyűlés az 1871-ben és 1882-ben elfogadott székelyföldi birtokrendezési törvényekkel, a birtokarányosítás és tagosítás törvényeivel gyakorlatilag felszámolta az addigi székelyföldi közösségi tulajdonformát, amely a legerősebb gazdasági kapocs volt a székely ember és a szülőföldje között. A korabeli magyar politika a modernizáció jelszavát hangoztatva, de valójában a terjeszkedő banki hitelezői érdekeket korlátlanul kiszolgálva, gazdasági értelemben teljesen feldúlta, és védtelenül hagyta Székelyföldet, ezzel gyakorlatilag kétszázezer székely embert tett földönfutóvá, akik Bukaresttől Budapesten át Amerikáig voltak kénytelenek elvándorolni a betevő falatért. Tekintettel arra, hogy történelmi értelemben mindez elévülhetetlen nemzeti bűn és jóvátehetetlen károkozás volt, a mai Országgyűlés nevében csak egyet tehetek: megkövetem a székelységet az elődeink hibái miatt.

Tisztelt Székely Barátaink!

A jó szó, amit hoztam Önöknek, az az elismerés és a köszönet szava: huszonegy esztendővel ezelőtt Szász Jenő, akkori polgármesterük kezdeményezésére tett székelyföldi egyetemalapító törekvéseikkel Önök három esztendővel megelőzték a magyar kormányt. A teljes magyar nemzetért felelősséget vállaló és cselekvő magyar kormány 2001-ben hozta létre a Sapientia Erdélyi Tudományegyetemet, Önök pedig Székelyudvarhelyen önerőből már 1998-ban elindították az első felsőoktatási évfolyamukat. Nagy teljesítmény volt mindez, és még nagyobb az, hogy az elmúlt húsz esztendőben felsőoktatási intézményüket a legnehezebb időkben is talpon tudták tartani annak ellenére, hogy 2002 és 2010 között – egy nemzetellenes politikai fordulat következményeként – nélkülözniük kellett a magyar kormány támogatását, 2008 és 2016 között pedig nélkülözniük kellett egy Székelyudvarhelyért és a székelységért elkötelezett városvezetés támogatását. A békebeli székely virtusuk nélkül mindez biztosan nem sikerülhetett volna.

Tekintettel arra, hogy mára megváltozott a helyzet, azaz nemcsak a nemzetnek van felelős kormánya, hanem a városuknak is van felelős vezetése, ezért azt hiszem elérkezett végre az ideje, hogy közösen új fejezetet nyissunk Székelyudvarhely, a négyszázhuszonhat éves iskolaváros oktatástörténetében, elérkezett az ideje, hogy új fejlődési szakasz nyíljon az Önök intézményének életében, hogy Erdély magyar egyeteme a Sapientia egyetem is szakot vagy szakokat indítson Székelyudvarhelyen, építve a város oktatási hagyományaira.

2001 óta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és együttműködő intézményei csaknem 10 ezer jól képzett, felsőfokú végzettségű fiatalt adtak Romániának, Erdélynek és Székelyföldnek, akik nagy többségükben a szülőföldjüket erősítik. Büszkék vagyunk arra, hogy Magyarország az elmúlt tizennyolc esztendőben mindösszesen közel 50 milliárd forinttal támogatta az erdélyi magyar felsőoktatást.
Az előttünk álló székelyudvarhelyi egyetemi építkezésben szükség lesz az Önök tudására és tapasztalatára, arra az intézményi alapra, amelyet az elmúlt két évtizedben létrehoztak, szükség lesz az épületeik bővítésére, további fejlesztésére és változatlanul nagy szükség lesz még valamire: az Önök székely virtusára.

Megköszönöm mindenkinek, akinek az elmúlt egy évben része volt mindabban, amit ma itt ünnepelünk! Az 1848-as szabadságharcosaink jelszavával köszönöm meg figyelmüket: Legyen ebben a városban is, legyen Székelyföldön is, legyen Erdélyben is, legyen Közép-Európában is, legyen egész Európában is béke, szabadság és egyetértés!

Sajtóiroda

2019. október 05.