Archívum

Archívum - 2021. augusztus 08.


Beszéd a Szentkirály és Szentistván nevű települések Szent Király Szövetségének találkozóján

Székelyszentkirály

Tisztelendő Plébános Úr! Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt ünneplő közösség! 
„Ha kitartotok, megmentitek lelketeket” – majd ezer esztendővel ezelőtt kelt intelmeiben ezt üzente Szent István királyunk Imre hercegnek és minden jövendőbeli magyar nemzedéknek.

Az ezeréves magyar élet rendjét felforgató trianoni nemzeti szétszakítottságunk százegyedik esztendejében, az úgynevezett társadalmi távolságtartást kikényszerítő és a mindennapi életünk rendjét felforgató világjárvány második esztendejében, illetve olyan idők küszöbén, amikor Európában az emberi lélek rabul ejtése a legnagyobb veszély, különösen időszerű számunkra nagy királyunk ezen örökérvényű üzenete. Két nappal vagyunk Urunk színeváltozásának ünnepe után, ezért ma egy másik üzenetre is emlékeznünk kell: a Tábor hegyen született kétezer esztendős jézusi üzenetre, amely így szól: „Ne féljetek!”

Erre a két üzenetre minden keresztény magyar ember sziklaszilárdan ráépítheti saját és közössége jövőjét az előttünk álló huszonegyedik században is. Szent István Isten áldotta tehetséggel véghezvitt műve lehetővé tette, hogy a kereszténység megtermékenyítse kultúránkat, és megalapozza nemzeti önazonosságunkat; évszázadok meg-megújuló kihívásaira is válaszolni képessé tette államunkat; és egyenrangú, szuverén társként illesztette be Magyarországot az európai államok közösségébe. Keresztény kultúra, nemzeti önazonosság, állami szuverenitás – ez a mi Szent István-i hagyatékunk ezer éve. Mindig kitartani keresztény hitünk és Kárpát-medencei hazánk mellett – ez a mi nemzetmegtartó parancsunk első szent királyunk óta. 

Az ezredév során voltak, akik el akarták fojtani a hitünket, és voltak, akik szét akarták szakítani a hazánkat. A hitünk súlyos megpróbáltatások alá vettetett Kárpát-medencei hazánk keservesen meggyötörtetett, de mi, Szent István követőiként, lelkünket a legválságosabb időkben is mindig megmenekítettük, mert soha nem adtuk fel hitünket, és soha nem lettünk hűtlenek hazánkhoz. A magyar lélek ezért napjainkban is szabad és erős, ezáltal nemcsak saját megmaradásunk legfontosabb erőforrása, hanem ihletet és követendő példát nyújthat a nemzeti megmaradásért küzdő minden Kárpát-medencei szomszédunknak, valamint minden európai sorstárs nemzeteknek is.

Tisztelt Emlékező Közösség!
A Teremtéshez méltó élethez fontos, hogy az emberi élet ívét a születéstől a halálig képesek legyünk egyben látni, hogy szembesüljünk azzal, hogy végső soron nem önmagunknak, nem csak önmagunkért élünk. Ugyanilyen fontos, hogy a nemzet életének távlatait időről időre számba vegyük. Látnunk kell, honnan jövünk, hová tartunk, s bizony látnunk kell benne a magunk helyét, a Történelem Ura által a számunkra és kortársaink számára kirendelt időt és körülményeket, és azt is, amit a nemzet életéhez mi tehetünk hozzá – amit nekünk kell hozzátennünk.

Nekünk, magyaroknak, itt a Kárpát-medencében bizonyos értelemben minden Szent Istvánnal kezdődött. Az ő műve tette lehetővé, hogy a fegyverrel vett és vérrel megvédett földdarabból magyar haza legyen; a hosszú vándorlás egy otthonban érjen véget, s ahogy itt a közösségét védeni és oltalmazni hivatott korszerű állam szerveződjön. Művét Szent István a keresztény hit jegyében alkotta meg. Az ország mindig akkor ment előre, a nemzet mindig akkor gyarapodott, mikor az őt követő nemzedékek figyeltek az üzenetére. Amikor az emberek megállták a maguk helyét a maguk hivatásában. Amikor a földet kemény, tiszteletreméltó munkával termőre fordították. Amikor a mesteremberek által készített szerszámok és a hozzájuk tartozó tudás apáról fiúra szálltak. Amikor az anyák vállalták a bőséges életáldást, s az erre való hajlandóságot át tudták hagyományozni leányaikra. Amikor a falak – a házak, a templomok, a várfalak –, amelyeket eleink emeltek, az évszázadoknak épültek. 

Mindig a hit ereje adott esélyt arra, hogy túléljük a pusztulással fenyegető idegen támadásokat, hogy végül mindig felül tudjunk kerekedni azokon, akik a hazánkra, az életünkre és életformánkra törtek, hogy ne csak túléljünk, de meg is maradjunk, s újra kezdhessük a békés élet napjait.

A Szentkirály Szövetség e jeles napon együtt lévő képviselői jól értik mindezt, hiszen a szövetség alkotó tagjai olyan ősi magyar települések, amelyek nevükben és sokszor templomukban is első uralkodónkra vezethetik vissza létezésüket. 
Emlékeznek a szent királyra, és őseinkre, akik ebben a Kárpát-medencei hazában életük munkája árán építettek otthont és templomot, neveltek gyermeket, iparkodtak, műveltek földet és tudományt. Azokra, akik karddal védelmezték otthonunkat, szeretteiket, közösségüket és ezt a hazát. Azokra, akik a vesztett háborúk, idegen megszállások, levert forradalmak után is újra tudták kezdeni az életet, újra otthonná és hazává tudták tenni a felperzselt tájat.

Emlékezni mindenekelőtt azt jelenti, hogy mi magunk is elköteleződünk. Tudjuk, hogy a nemzet életének ívén nem mi vagyunk a végpont, s hogy tovább kell adnunk az életet és mindazt, amit mi is örökségül kaptunk az előttünk járóktól. 
Közösen emlékezni azt is jelenti, hogy összetartozunk. Nemcsak a közös örökséget tartjuk számon, hanem egymást is: a régi tapasztalatokat szem előtt tartva együtt járjuk az új utakat. Mindezen tudásra az előttünk álló időkben nagyobb szükségünk lesz, mint talán korábban bármikor.

Tisztelt Honfitársaim!
Keresztény kultúránk, nemzeti önazonosságunk és állami szuverenitásunk – Szent István-i hagyatékunk – a rendszerváltoztatás kezdete óta nem tapasztalt módon ismét támadás alatt áll. 

Történelmünk során sokszor kellett szembenéznünk olyan hatalmakkal, amelyek elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy saját akaratuk és érdekeik szerint alávessenek bennünket. Az 1456, a Nándorfehérvári diadal óta eltelt több mint öt és fél évszázadunkra pedig úgy is tekinthetünk, mint a megmaradásunkért és szabadságunkért folytatott küzdelmek meg-megújuló sorozatára. Nagyhatalmak összeütközésének zónájában, hol nyugatról, hol délről, hol pedig keletről ért bennünket agresszió, melynek mindig az ország természeti és emberi, gazdasági és szellemi erőforrásainak lerablása volt a célja, eszköze pedig az ország területének elfoglalása, az itt élők fizikai elnyomása, illetve kiirtása. 

A fenyegető veszedelem vagy a már bekövetkezett elnyomás, az ellenség maga mindig könnyen felismerhető volt. Német, tatár, török és orosz hadak, Habsburg zsoldban álló martalócok vagy védtelen polgárokra uszított vérszomjas haramia bandák – tudtuk, kik ők, tudtuk, mit akarnak, s tudtuk, mit kell tennünk ellenük; menekíteni az értékeinket, bújtatni a gyengéket, fegyvert adni az erősek kezébe, vagy ha már az sem segít, okos türelemmel kivárni, míg a Történelem Ura elérkezettnek látja az időt a szabadításra. 

Napjainkban azonban újfajta háború dúl a nyugati világban, eddig soha nem látott harcmodorral és eszközökkel. A cél a megszokott: az áldozatnak kiszemelt ország természeti és emberi, gazdasági és szellemi erőforrásainak lerablása, illetve folyamatos kifoszthatóságának biztosítása. A harcmodor azonban merőben megváltozott. A hódítók ugyan eddig is törekedtek a meghódítottak lelki és szellemi alávetésére, kultúrájuk eltörlésére vagy átformálására, önazonosságuk megtörésére, azonban azt mindmáig csak az alávetendők földjének megszállásával és nyílt erőszak révén tehették, mindig kényszerűen számolva az áldozatok ellenállásával. 

A XXI. században azonban az alávetésre és kifosztásra kiszemelt embereknek elsődlegesen nem az országát, hanem a tudatát akarják megszállni, a lelkét akarják rabul ejteni azért, hogy ne csak ellenállni ne tudjanak kifosztóiknak, de fel se ismerjék azokat és szándékaikat. Ezen új harcmodor lényege, hogy az embert elidegenítik természetes közösségeitől, államától, nemzetétől, szülőföldjétől, hitétől, hagyományaitól, végső soron kiforgatják önazonosságából, sőt a végén a szó szoros értelemben önmagából is, elvéve tőle még annak bizonyosságát is, hogy fiú-e vagy lány.

Minden természetes közösséget képző és oltalmazni hivatott intézményt – mint a férfi és nő szeretetközösségén alapuló családot, a keresztény egyházakat és a nemzeti államokat – fel akarnak bomlasztani és el akarnak sorvasztani. Az intézményeitől megfosztott közösség megrendül és védtelenné válik, mi által a közösségeitől megfosztott egyén is védtelenné, kiszolgáltatottá, ellenállásra, sőt eligazodásra, a világ értelmezésére is képtelenné lesz. Ezen hadművelet során az emberek közötti minden természetes különbözőséggel természetellenes és gátlástalan módon visszaélnek, azért, hogy mindenkit mindenki ellen kijátszhassanak, s így mindenki fölött uralkodhassanak. A tudat – és lélekmérgezés eszközeivel így próbálják egymással szembefordítani a nőt férfival, a fiatalt az időssel, a muszlimot a kereszténnyel, a feketét a fehér emberrel. Aláásnak minden tekintélyt – kormányét, tudományét, egyházét, szülőét, iskoláét, rendőrségét –; bizonytalanságot és bizalmatlanságot keltenek; a hit helyett minden érték megkérdőjelezhetőségét hirdetik; a hűség helyett az önzést, a felelősség helyett az áldozatvállalás nélküli életformát népszerűsítik. Kötelezettséggel nem határolt jogokat, korlátok nélküli szabadságot követelnek. 

De valójában kik is teszik mindezt? – kell feltennünk a kérdést. Mert a XXI. század újfajta háborújában nem csak a harcmodor új, de az ellenség sem a régi: nem visel állami felségjelzést, nem áll mögötte semmiféle állami főhatalom – sőt, ő áll az állami hatalmak mögött, illetve fölött. Megvásárolt vagy megzsarolt politikusok hada, a civil szervezeteknek csúfolt nemzetközi ügynökhálózatok, multinacionális vállalatok, világbirodalommá nőtt kommunikációs cégek és szinte a teljes nyugati tudatipar alkotja azt az erőt, amely szemben áll minden intézménnyel, közösséggel és értékkel, ami ezer év óta máig számunkra fontos volt. A nyugati világban jelenleg a minden államot és minden nemzetet alávetendő és kifosztandó célpontnak tekintő, államhatárokat és földrészeket átívelő, magánérdekeket szolgáló gazdasági és politikai érdekcsoportok saját hatalmi céljaik érdekében velejéig sátáni politikát folytatnak, amely nyíltan istentelenséget hirdet, és embertelen következményekkel fenyeget.

Ennek a háborúnak ma Magyarország és Közép-Európa az egyik leghangosabb – és talán az egyik legfontosabb – csatatere. De ez a háború nemcsak Magyarország ellen zajlik, hanem elsősorban a demokrácia, a nemzeti önazonosság és az emberi méltóság ellen. Magyarország csupán – mint 1456-ban, 1848-49-ben és 1956-ban – lehetőséget kapott a Történelem Urától, hogy másoknak is példát mutatva méltó maradhasson az igazi szabadságra. 

Tisztelt Ünneplő Közösség!
“Ne féljetek!” - “Ha kitartotok, megmentitek lelketeket!”
Mi, magyarok tudjuk, hogy ebben a küzdelemben csak a Jézus-i és a Szent István-i üzenetből erőt merítve védhetjük meg önmagunkat, családjainkat, nemzetünket és hazánkat, és ezáltal járulhatunk hozzá Európa megmeneküléséhez is.

Mi, magyarok ugyanazt kívánjuk magunknak, amit minden szomszédunknak a Kárpát-medencében és mindenkinek Európában: a nemzeti érdekek védelmében cselekvőképes és az európai érdekek védelmében együttműködésre kész nemzeti államokat; valamint önazonosságukban és összetartozásukban erős, keresztény kulturális gyökereiket megőrző, lélekszámban és lélekben is gyarapodó, emelkedő nemzeteket, amelyek az európai fejlődés legerősebb biztosítékait képezik. 

Mi, magyarok, 2010 után ezért építettük újjá az államunkat, és ezért állítottuk a nemzeti érdekek szolgálatába; ezért erősítettük meg a magyarság határokon átívelő nemzeti összetartozását; ezért folytatunk kölcsönös méltányosságot célzó, felelős szomszédságpolitikát és az európai létérdekek védelmét célzó felelős külpolitikát. Ennek a politikának a folytatása lesz a tét 2022-ben is. Álljunk hát készen!

Tisztelt Honfitársak!
Örömteli érzés megtapasztalni azt a nemzeti összetartozást, amely ma is összegyűjtötte a Kárpát-medence minden szegletéből nagy királyunk tisztelőit és nevének, hagyatékának őrzőit. Legyen ez az örökség elég becses számunkra ahhoz, hogy összetartson bennünket itt, a Kárpát-medencében a következő ezer esztendőben is!

Isten adja, hogy így legyen!
 

Sajtóiroda

2021. augusztus 08.