Archívum

Archívum - 2022. december 8.


220 éves a Magyar Nemzeti Múzeum

Tisztelt Főigazgató Úr, tisztelt Ünneplő Közösség!

„Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni” – írta Illyés Gyula 1938-ban a Haza a magasban című versében.
Ez az idő napjainkra megérkezett, a nyugati világban ennek az időnek a kapujában állunk mindannyian.

Miért jutottunk ide? Azért, mert az információ-technológiai fejlődés eredményeképpen az emlékezet – és az azt megalapozó identitás – fölötti uralom napjainkra a leghatékonyabbnak ígérkező hatalompolitikai eszközzé vált, azaz annak eszközévé, hogy emberek egy csoportja a tulajdonukban illetve befolyásuk alatt álló tudatipar – azaz oktatás, kultúra és média – révén a saját akaratukat, érdekeiket és értékeiket világszinten elfogadtassák, illetve rákényszerítsék embertársaikra. 

A nyugati világban napjainkban a hatalmi akaratátvitel fő módszere a pénzügyi és a tudatipari leigázás. Nem a leigázandó területet szállják meg, hanem – költséghatékonyabb módon – a területen élők tudatát. A főszabály alól vannak kivételek – lásd a híradásokban orosz-ukrán háborúnak nevezett konfliktust –, de ez a kivétel nem cáfolja, hanem erősíti a főszabályt. 
Emlékezet nélkül nincs közösség, közösség nélkül nincs közakarat, közakarat nélkül nincs közhatalom, közhatalom nélkül nincs demokrácia, csak önkényes magánhatalmak uralma van. 

Óhatatlanul felmerül a kérdés, kik alkotják ezeket a magánhatalmakat? Vérmérséklettől függően lehet rá válaszolni, de nem érdemes magunkat téveszmékkel becsapni. Ezeket a magánhatalmakat világszerte embertársaink olyan érdekszövetsége alkotja, amelynek tagjai meg vannak győződve arról, hogy ugyanannyi az eszük is, mint amennyi pénzük, és – értelemszerűen – a jogaiknak is ehhez kell igazodniuk. Ezért nemcsak a hatalomvágyuk, hanem a gátlástalanságuk is határtalan. 
A világpolitikában a közhatalmakat a valódi döntéshozatali folyamatokból kiszorítani, erejüket elsorvasztani, és – végső soron – létezésüket felszámolni akaró magánhatalmakkal szemben sem az egyénnek, sem a tömegnek nincs esélye szembeszállni. Az egyénnek ehhez nincs ereje, a tömegnek pedig nincs hozzá akarata.

A magánhatalmakkal szemben csak és kizárólag az öntudatos közösségek tudnak szembeszállni, és velük szemben talpon maradni. Civilizációs szempontból minél szervesebbek ezek a közösségek – mint a családi, a vallási vagy a nemzeti közösség –, annál nagyobb az esélyük, hogy erejüket összeadva, meghátrálásra kényszerítsék a magánhatalmakat; annál nagyobb az esélyük, hogy erőt adjanak a demokratikus közhatalmaknak ahhoz, hogy a XXI. század előttünk álló részében képesek legyenek új erőegyensúlyt teremteni a magánhatalmakkal szemben.

Ez a magyarázata annak – tisztelt Hölgyeim és Uraim –, hogy a nyugati világban napjainkban mindenhol ostrom alatt áll az emberi emlékezet.

Ez a magyarázata annak is, hogy folyamatos politikai, gazdasági és lélektani támadások célkeresztjében vannak azok a közösségek, amelyeknek a legerősebb az emlékezetük, nevezetesen a családi, a vallási és nemzeti közösségek.
Ez a magyarázata annak is – tisztelt Ünneplő Közösség –, hogy a 220 esztendős  Nemzeti Múzeum mint a magyar emlékezet háza nemcsak alapításakor volt több mint múzeum, hanem napjainkban is több. Ez az intézmény több mint két évszázada a magyarság szellemi honvédelmének egyik erődje, és az is kell maradjon a következő kétszáz esztendőben is.
Uralkodói akarat hozta létre Párizsban a Louvre-t 1750-ben, Londonban a British Museum-ot 1753-ban, Szentpéterváron az Ermitázst 1789-ben. A magyar nemzet kebeléből származó uralkodó hiányában Budapesten 1802-ben a Magyar Nemzeti Múzeumot egy magyar hazafi, gróf Széchényi Ferenc alapozta meg adományával. Az alapító így fogalmazott adománylevelében: „Édes hazámnak és a közösségnek hasznára és javára mindörökre és visszavonhatatlanul adományozom.”
A magyar reformkor eljövetelét hirdető első szívdobbanások egyike a Nemzeti Múzeum megalapítása volt. Egy olyan korszak hírnöke, amelyben elődeink heroikus kísérletet tettek nemcsak a független magyar államiság, hanem a nemzet szellemi szuverenitásának helyreállítására is.

A középkori mohácsi csatamezőn ugyanis az egységes történelmi magyar állam széthullott, az azt követő háromszáz évben pedig a magyar nyelv és szellem élethalál küzdelmet vívott azért, hogy a rászakadó idegenségben megőrizze a magyarságot Kárpát-medencei szülőföldjén.

Nem véletlen – tisztelt Ünneplő Közösség –, hanem sorsszerűség, hogy 1848 márciusában a Nemzeti Múzeum udvara a nemzet főterévé vált, hogy az idegen közjogi uralom alól felszabaduló első népképviseleti magyar országgyűlés Felsőháza a Nemzeti Múzeum épületében ülésezett.

Az elmúlt több mint két évszázadban a Nemzeti Múzeum is mindig csak annyira élt, amennyire a szabad Magyarország élt. Ha emelkedett az ország és a nemzet, emelkedett és gyarapodott a Múzeum is, ha szenvedett a haza, sínylődött a magyar emlékezet háza, azaz a Magyar Nemzeti Múzeum is.

Az előttünk álló időkben a Múzeumnak változatlanul be kell töltenie alapításkori hivatását: a nemzet Kárpát-medencei hatókörű szellemi honvédelmének korszerű erődje kell maradjon. Mindezt az idők járásához igazodva, szakszerű és hatékony módon. Mindehhez a felelős nemzeti politikának nemcsak sok sikert kell kívánnia a Nemzeti Múzeum vezetésének, hanem biztosítania is kell az intézmény részére a kitűzött cél eléréséhez szükséges anyagi eszközöket. Bármennyire nehéz költségvetési idők köszöntenek is ránk, szellemi erődeinket meg kell védenünk, azok nem kerülhetnek idegen kézre.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

1916 és 1944 között alig több mint negyedszázad, egészen pontosan huszonnyolc esztendő telt el. A Nemzeti Múzeum azon három kiemelkedő vezetője, akinek az emléke előtt ma tisztelgünk, ebben az időszakban állt az intézmény élén. 
Első világháború, bolsevik rémuralom, román megszállás, Trianon, nagy gazdasági világválság, második világháború, német megszállás, szovjet megszállás – ez történt abban a huszonnyolc esztendőben. Fejérpataky László, Hóman Bálint és gróf Zichy István ilyen időkben, ilyen körülmények között viselték vállukon a Nemzeti Múzeum iránti legfőbb vezetői felelősséget. L. Simon László főigazgató úr szerencsés ember tehát, hiszen a jövőre nézve bőségesen van miből lelki erőt merítenie. 
Fejérpataky László mindösszesen negyven esztendőt dolgozott a múzeumban, ebből nyolc esztendőn át – 1916 és 1923 között – az intézmény élén állt. 1919-ben az amerikai Bandholz tábornok segítségével Fejérpataky László mentette meg a Múzeumot a román katonaság általi kifosztástól. Ezért örök hála és köszönet neki és a magyarokat és az igazságosságot egyaránt tisztelő amerikai tábornoknak is. A heraldika tudományának nemzetközi világában tekintéllyel rendelkező Fejérpataky Lászlót a kiegyezés után felkérték a Monarchia államcímerének megreformálásával megbízott szakmai testületben való részvételre. A heraldikainak álcázott politikai probléma az volt, hogy a kétfejű sast ábrázoló korábbi osztrák államcímer magába foglalja-e a magyar címert is vagy sem. A magyar álláspont szerint az osztrák és a magyar címert – a kiegyezéskori közjogi helyzetnek megfelelően – elkülönülten és egyenrangúan kell megjeleníteni. Fejérpataky László akkor ezt írta Bécsbe: „Célunk a magyar állam szuverenitásának teljes és tökéletes kidomborítása valamint a paritás félremagyarázhatatlan feltüntetése a címerben és a jelvényekben.” Ilyen erődparancsnok került a Múzeum élére a nehéz időkben.

Hóman Bálint 1923-ban vette át Fejérpatakytól a vezetői stafétát. A krónikák feljegyezték, hogy nemcsak bő tíz esztendeig vezette az intézményt, hanem húsz esztendeig a Nemzeti Múzeum épületében is lakott, hiszen itt volt a szolgálati lakása, ezért mindmáig Hóman Bálintnak nemcsak az emléke, hanem a szíve is kicsit ebben az épületben maradt.
Hóman a Nemzeti Múzeum élén vált olyan tekintélyű kultúrpolitikussá, aki 1934-ben Klebelsberg Kunó helyére léphetett. Az ő vezetésével a Nemzeti Múzeum története aranyévtizedét élhette meg. Nem véletlen, hogy miniszteri távozása után, Klebelsberg ezt írta Hómannak: „Közreműködéseddel sok mindenben előrevittük az intézet ügyét, s ha egyes dolgokat nem sikerült befejezéshez juttatnunk, ez nem kölcsönös igyekezetünkön és jóakaratunkon múlott.” 

Gróf Zichy István 1934 és 1944 között vezette a Magyar Nemzeti Múzeumot. A nemzetközi hírű magyar néprajztudós nem szerette a bolsevikokat, és nem szerette a hitleristákat sem. Ezen két – amúgy egy tőről fakadó – ellenszenv mindegyike elegendő ok volt ahhoz, hogy a XX. században egy magyar ember élete veszélybe kerüljön. Zichy gróf 1914-ben önkéntesként vonult a Nagy Háborúba. 1919-ben Bethlen Istvánnal és csapatával Bécsbe menekült, hogy megszervezzék Magyarország kiszabadítását a bolsevikok karmaiból. Erőfeszítésük eredményes volt, s ezt az 1945 után visszatérő kommunisták soha nem tudták megbocsátani neki. A Nemzeti Múzeum vezetésében az elődje, Hóman Bálint nyomdokaiba lépett, s a vészterhes időkhöz méltó erődparancsnoknak bizonyult.  Magyarország hitlerista megszállása után, németellenességére hivatkozva kényszerítették lemondásra az intézmény éléről. 1945 után három gyermeke Európa három országába menekült, Zichy gróf viszont hazájában maradt számkivetve, mindenéből kiforgatva. 

Csak attól a szeretettől nem tudták megfosztani a népszerű néprajztudóst, amelyet népe táplált iránta. Kalotaszegen például sokáig csak Pali Pistaként becézték szeretettel, és nagyra értékelték az egész Kárpát-medencében – és így Kalotaszegen is – végzett népviselettörténeti kutatásait. A magyarság népviseletét a hunoktól a XX. századig bemutató monumentális viselettörténeti művének kézirata rejtélyes módon eltűnt a XX. század második felében. Csak remélni tudjuk, hogy egyszer talán előkerül, vagy ha mégsem, a Jóisten kirendel majd méltó szellemi utódokat, akik újraírják gróf Zichy István művét.
Három különböző ember, három életút, három sors, de egyetlen cél és eredmény: a magyarság szellemi honvédelmének erősítése.

Az utókor nevében köszönjük nekik, és köszönjük mindenkinek az emlékezetet éltető munkát is, melynek eredményeképpen ma felavathatjuk ezt a három bronz domborművet.

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán.” 

Isten éltesse 220. születésnapján a Magyar Nemzeti Múzeumot! 

2022. december 8.