Beszéd az Alkotmánybíróság alapításának 35. évfordulója alkalmából

Országház, Felsőházi ülésterem

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Isten hozta Önöket az Országházban! Tisztelettel köszöntöm az Alkotmánybíróság minden korábbi és jelenlegi tagját, valamint minden vendégünket, akik megtisztelik jelenlétükkel az Alkotmánybíróság alapításának 35. évfordulója alkalmából szervezett mai konferenciát.

Megkülönböztetett tisztelettel köszöntöm külföldi vendégeinket, akik Magyarországra utazva nemcsak egy olyan államba érkeztek, amely több mint ezer éve létezik jogfolytonosan, megalapítása óta büszkén védve szuverenitását, hanem egy olyan országba is, ahol napjainkban  a közbiztonság, a jogbiztonság és a politikai stabilitás is az egyik legerősebb Európában! 

Itt az Országházban a hely szelleme megkívánja, hogy külföldi jogtudós vendégeink figyelmébe ajánljam a Kupolacsarnokban megtekinthető magyar Szent Koronát. 

Számunkra, magyarok számára a közhatalom elvont jogi fogalma az elmúlt ezer évben történeti és érzelmi értelemben egyaránt olyan szerves módon öltött alakot a Szent Koronában, amely az európai államfejlődésben és jogtörténetben gyakorlatilag példátlan.

Miként Alaptörvényünk fogalmaz: a Szent Korona „megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét”. A századok során csak azt az uralkodót tekintették legitimnek, akit ezzel koronáztak meg. Nem a királynak volt tehát koronája, hanem a nemzetet jogilag is megjelenítő koronának volt királya. Mindez a demokratikus gondolkodás egy korai megnyilvánulása, mely szerint az uralkodó hatalma Isten kegyelméből származik ugyan, de a közösség felhatalmazása által konstituálódik. 
Adjon ez az örökség hitet és erőt mindannyiunknak – magyaroknak és nem magyaroknak –, akik nyugati világunkban a legfőbb államszervező erőnek a közhatalmat akarjuk megtartani, erősíteni és szolgálni a XXI. században is.

Tisztelt Konferencia!

Harmincöt esztendő nemcsak egy ember, hanem egy intézmény, így az Alkotmánybíróság életében is már tekintélyes és értékelhető időszak.

A mai Magyarország lakosságának közel harmada 1990, azaz a rendszerváltoztatás kezdete óta született. Ők már a szabadság és a demokrácia gyermekei, akik a háborút és a diktatúrát csak a felmenőik elbeszéléseiből, a tankönyveikből vagy a külföldi híradásokból ismerik. Számukra a jog alá rendelt közhatalom, azaz a közjón és a közérdeken alapuló jogállam léte olyan természetes mint a levegővétel. 

Mi, az idősebb nemzedékek tagjai, akik Európa keleti felében kommunista diktatúrák alatt jöttünk világra, akiknek szülei és a nagyszülei világháborúk korában születtek, és nemcsak a nemzetközi, hanem a nemzeti szocializmus rémtetteit is átélték, még tudjuk, hogy a szabadság soha nem magától értetődő. 

Még pontosan emlékezünk rá, milyen az önkény, milyen az, amikor magánhatalmak egy totális ideológia jegyében a fizikai erőszak eszközeivel kisajátítják az államot, és egy szűk kisebbség érdekei szerint gyakorolják a közhatalmat, miközben hazájukat kiszolgáltatják hódító birodalmaknak. 

Az emberi természet sajátja azonban – és fiatal életkorban ez talán még inkább érvényesül –, hogy életünkben a legtermészetesebb dolgok értékét néha hajlamosak vagyunk alábecsülni.

Az 1990 után született nemzedékek bármely tagjában ezért akár a mai évfordulón is felmerülhet a nem ünneprontónak szánt jóhiszemű kérdés: tulajdonképpen mi szükség van ma az Alkotmánybíróságra?
A kérdésre ma sem tudunk közérthetőbb választ adni, mint amit egykor az amerikai alkotmány atyja, James Madison fogalmazott meg az állam működésének lényegéről: „Ha az emberek angyalok lennének, nem lenne szükség kormányra. Ha angyalok kormányoznának embereket, nem lenne szükség a kormányok (…) ellenőrzésére.”

Ezek szerint, ha demokráciában az alkotmánybíróság a parlamentet és a kormányt ellenőrző egyik jogintézmény, akkor érkezhet a második állampolgári kérdés: ki vagy mi ellenőrzi az ellenőröket?
Az alkotmánybíróság működését egyrészt maga az Alaptörvény és az erre épülő jogrend kell, hogy keretek között tartsa, másrészt pedig az alkotmánybíróságot működtető embereket a saját lelkiismeretük, szakmai felelősségérzetük és a nemzet iránti elkötelezettségük – egyszóval a jellemerejük ellenőrzi.
Engedjék meg – tisztelt Konferencia –, hogy a három és fél évtizedes teljesítményük okán, az Országgyűlés nevében itt és most megköszönjem az egykori és mai magyar alkotmánybíráknak az elmúlt harmincöt esztendőben végzett munkáját!

A megfelelő jellemerőre nagy szükség volt a múltban, amikor a kommunizmus majd a posztkommunizmus korszakának lezárásával megteremtettük illetve megerősítettük a szuverén és demokratikus magyar jogállamot, és még nagyobb szükség lesz az előttünk álló időkben, amikor nemcsak politikai, hanem jogi eszközökkel is meg kell védenünk mindazt, amit az elmúlt három és fél évtizedben létrehoztunk.

Tisztelt Konferencia!

A történelem megtanított bennünket arra, hogy – a költő szavával élve – mi, magyarok mindig csak annyira élünk, amennyire Magyarország él.

Külföldi vendégeink tájékoztatására mondom, hogy e költőnket Márai Sándornak hívták, és azon időkről írta e sorokat, amikor a Szovjetunió több harckocsival támadt az antikommunista forradalmát és szabadságharcát vívó hazánkra, mint 1939-ben Hitler Lengyelországra. 

Mi, magyarok azóta végképp senki részéről nem szorulunk tanácsadásra a háború és béke kérdéseinek megítélésében.

Magyarország pedig – nem utolsó sorban – annyira él, amennyire a magyar állam alapintézményei – köztük az Alkotmánybíróság is – éltetik. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Vannak, akik annak idején azt jósolták, hogy a kommunizmusban az lesz a legrosszabb, ami utána következik, vagyis a posztkommunizmus.

Mi, akik mindkettőt megszenvedtük, tudjuk, hogy ez nem igaz. A posztkommunizmus nem rosszabb mint az elődje, de nem is leányálom. Egy gyötrelmes útkeresés, amelyben politikai, jogi és erkölcsi válaszokat kellett találni olyan kérdésekre, mint például az, hogy maradhat-e a kommunista bűn jogállami büntetés nélkül? Lehet-e demokráciát építeni a diktatúra korábbi képviselőivel? Lehet-e nemzeti piacgazdaságot építeni hazai kapitalisták, azaz nemzeti tőke nélkül? Értéksemleges lehet-e egy ezeréves keresztény állam kultúrpolitikája, oktatáspolitikája? Létezhet-e stabil állam a nemzeti identitás megerősítése nélkül, s mi lehet ebben az állam szerepe? 

Nos, ilyen kérdések kínoztak bennünket az 1990 és 2010 között létező magyar posztkommunizmus időszakában, tisztelt Konferencia, mely kérdésekre nemcsak a politikától, hanem az Alkotmánybíróságtól is válaszokat vártak a magyar emberek.

Azon kérdéseket, amelyeket sem a politikai osztály, sem az Alkotmánybíróság nem tudott kielégítően megválaszolni, és még az idő múlása sem tudott orvosolni, nos azokat végül megválaszolták maguk a magyar választópolgárok. 

A válasz a 2010-es parlamenti választások eredményében és azok nyomán az Országgyűlés által 2011-ben elfogadott és 2012. január 1-én hatályba lépett magyar Alaptörvényben jelenítődött meg.

Ez a válasz politikai és jogi értelemben lezárta a posztkommunizmus korszakát Magyarországon, és új fejezetet nyitott a szuverén demokratikus magyar állam kiteljesedésében. 

Az Alaptörvény közjogi és morális egyensúlyt teremtett az addig tapasztalható sokféle egyensúlytalanságban: egyensúlyt teremtett az állampolgári jogok és kötelezettségek között, egyensúlyt az állam és az állampolgárok között, egyensúlyt a történelmi múlt hagyatéka és a jelen illetve a jövő követelményei között, egyensúlyt a közérdek és magánérdekek között, egyensúlyt az állam nemzetközi elköteleződései és nemzeti kötelezettségei között. 

2012 óta a magyar Alkotmánybíróság legfőbb feladata az ezen egyensúlyok megtartása fölötti közjogi őrködés. Szintén egy költőnk szavával élve: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán!”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mire mi, magyarok az országunkban helyreállítottuk a belső egyensúlyainkat, a nyugati politikában fokozatosan, lépésről lépésre kibontakozott egy olyan hatalmi egyensúlytalanság, amely napjainkra már alapjaiban veszélyezteti az egész nyugati civilizációt, és benne természetesen bennünket is: megbomlott a nemzeti államok mint közhatalmak és a globálissá váló magánhatalmak közötti erőegyensúly.

A politikatudományok berkein belül komoly szakmai viták dúlnak az állami közhatalom mibenlétéről, az államok mint közhatalmak XXI. századi szerepéről, a közhatalmi jogkörök gyakorlásáról, a föderalizmusról és a szuverenitásról, a hatalmi ágak szétválasztásának kérdéseiről. 

Feltűnő, hogy ezen intellektuálisan sokszor izgalmas viták keretében fokozatosan erősödik egyfajta szakmai bizonytalanságot terjesztő véleményáramlat, tetten érhető az alkotmányjogot és nemzetközi jogot korábban meghatározó alapfogalmak relativizálása és dekonstrukciója, a fogalmak képlékenységét erősítő szándékos félrefordítások vagy félreértelmezések sorozata.

Miként a politikában, úgy a politikatudományokban sincsenek véletlenek, tisztelt Konferencia, azaz a jogi és államtudományi nézetek között zajló szellemi viaskodás nem más, mint következménye és tükörképe annak a politikai küzdelemnek, amely napjainkban egyre erősebben bontakozik ki a közjót és közérdeket képviselni hivatott közhatalmak, azaz a nemzeti államok és az érdekeik demokratikus legitimációval alá nem támasztott érvényesítésére szövetkező magánhatalmak között.

A közérdek és a magánérdek erőinek társadalmi és politikai párharcában önmagában nincs semmi újdonság. Az újdonság napjainkban csupán annyi, hogy az elmúlt évtizedek rendkívül gyors technológiai fejlődésének eredményeképpen zajló tőkekoncentráció és információkoncentráció miatt a nyugati világban megbomlott a történelmileg kialakult korábbi egyensúly az államok mint közhatalmak és a különféle magánhatalmak között, az utóbbiak javára.

Ma a világ legnagyobb vagyonkezelő magáncégének nagyobb a tőkeereje, mint – az Egyesült Államokat és Kínát leszámítva – a világ közel kétszáz állama bármelyikének. Ma a világ államainak összesített adóssága meghaladja az összesített nemzeti összterméküket, miként néhány jelentős súlyú európai állam adóssága is a saját gazdasága éves teljesítményét. Az államok már jelenleg is roskadoznak a visszafizethetetlen adósságok terhe alatt, és a magánhatalmak felé fennálló adósságuk napról napra nő. 

Az államok mint közhatalmak viselik a globálisnak mondott gazdasági növekedés terheit, a munkaerő képzési költségein át az egészségügyi költségeken keresztül a környezeti károkig, míg a magánhatalmak szedik a növekedés gyümölcsét, azaz a pénzügyi hasznait. 

Az információ koncentrálásának területén talán még rosszabb a helyzet. A közel kilenc milliárdnyi emberiségből több mint öt milliárd ember használja statisztikai átlagban napi több mint öt órát az internetet, azaz egy olyan digitális infrastruktúrát és annak különféle platformjait, amelyek néhány magáncég tulajdonában vannak, s amelyek használata közvetlen és közvetett módon magáncégeknek eredményez pénzügyi hasznot, nem beszélve az egyéni gondolkodás és a közvélemény befolyásolásából, alakításából származó előnyökről és hasznokról valamint kontroll-lehetőségekről. Noha a digitális virtualitás világa mindenhol gyakorlatilag közüzemként működik, az államoknak mint közhatalmaknak nincs jelenleg sem joguk, sem lehetőségük arra, hogy érdemben szabályozhassák ennek üzemeltetését.
A digitális világ magánhatalmak általi gyarmatosításának legnagyobb veszélye azonban az, hogy a közhatalom létjogosultságát adó közjó és közérdek fogalmának átértelmezési lehetősége átkerül a magánhatalmak kezébe. 

A nyugati világban legalább kétezer esztendeje a közjó és a közérdek fogalmát alapvetően három intézmény határozta meg: a családok, a keresztény egyházak és az államok.

Ma – nem véletlenül – éppen ezek állnak a legerősebb politikai, gazdasági és lélektani nyomás alatt. A tőke és az információ összpontosítása területén az elmúlt három évtizedben fokozatosan erőfölénybe került magánhatalmaknak olyannyira megnőtt az étvágyuk, hogy – az államok emberi, természeti, gazdasági és pénzügyi erőforrásai fölötti rendelkezés lehetőségének megszerzéséért – immár a közhatalmi döntéshozatalt is a maguk javára akarják kisajátítani. 

Ennek eszközrendszere változatos: az egyes országokban illetve nemzetközi intézményekben működő politikusok megvásárolásától és pozícióba juttatásától a demokratikus többségi döntéshozatal hatókörének szűkítése céljából szervezett úgynevezett NGO-k mozgatásán, a hagyományos és az úgynevezett közösségi média manipulálásán keresztül egészen a tudomány korrumpálásáig terjed. 

Mindezek mellett azonban talán a legveszélyesebb kísérlet az, amely az államhatalmi ágak egyensúlyának Montesquieu-i elvét megcsúfolva, totális sérthetetlenséget és ellenőrizhetetlenséget indikálva az igazságszolgáltatásnak, ki akarja azt szakítani az államhatalmi ágak közül, és külső befolyás alá vonva az állam és a nemzeti szuverenitás leépítésére akarja felhasználni. 

Tisztelt Konferencia!

Ez a kulcsa mindannak ami ma a nyugati – és különösképpen az európai – politikában, gazdaságban és kultúrában zajlik. Mindaz, ami érthetetlennek, irracionálisnak és abszurdnak tűnik a közjó, a közérdek, a közhatalom logikája alapján, az magánhatalmi szempontokból érthető, racionális és logikus.

Az Amerikai Egyesült Államokban néhány napja hivatalosan is megkezdődött egy heroikus kísérlet arra, hogy a jelenlegi amerikai közhatalom helyreállítsa a globális magánhatalmakkal szembeni egyensúlyi pozícióját.
Ha az amerikai közhatalom eredményes lesz ebben, akkor esély nyílhat arra, hogy az európai nemzeti államok – szabadságuk és demokráciájuk megőrzése érdekében is – szintén megvédhessék a szuverenitásukat. 

Mert szuverenitás létezhet demokrácia nélkül, de nincs demokrácia szuverenitás nélkül.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A nyugati világban a XXI. századi államéletben változatlanul alkotmányos egyensúlyra és kölcsönös ellenőrzésre van szükség a hatalmi ágak között; hatalmi erőegyensúlyra van szükség a szuverén államok közötti kapcsolatokban; és mihamarabbi erőegyensúlyra van szükség az államok mint közhatalmak és az őket jelenleg ostromló magánhatalmak között is.

Ezen egyensúlyok nélkül működésképtelenné válik az állam, ezen egyensúlyok nélkül összeomlik a szabályokon alapuló nemzetközi rend, ezen egyensúlyok nélkül az államok nem lesznek képesek megvédeni a polgáraikat és közösségeiket a különböző gazdasági érdekcsoportok hatalmaskodásával és manipulációjával szemben. 

Az államon belüli, államok közötti és az államok illetve magánhatalmak közötti egyensúlyok megőrzése illetve helyreállítása nélkül a következő évtizedekben fokozódó társadalmi káosz, politikai anarchia és emberi méltósággal nem élhető élet vár a nyugati világra, és benne a mi magyar világunkra is. Ez a XXI. századi politika és államélet egyik legsúlyosabb kihívása megítélésem szerint. 

A Történelem Ura segítse a magyar Alkotmánybíróságot mint nemzeti intézményt, hogy megtalálja e kihívásra a hivatásából adódó saját válaszát, s adjon ehhez erőt, bátorságot és bölcsességet az Alkotmánybíróság minden jelenlegi és jövőbeni tagjának.