Beszéd a Magyar Kultúra Napja 2025. évi délvidéki központi ünnepségén

Zenta

Tisztelt Elnök Úr, tisztelt ünneplő közösség!

Nagy megtiszteltetés számomra a külhoni magyarság legerősebb közösségétől, a vajdasági magyarság részéről elismerésben részesülni. 

A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Aranyplakett díja ugyan a személyemnek szól, valójában azonban rajtam messze túlmutat, ezért nemcsak a magam, hanem mindazok nevében mondok köszönetet érte, akik hisznek abban, és tesznek azért, hogy a nemzeti összetartozás érzése és akarata mindig erősebbnek bizonyuljon annál, mint ami szét akar szakítani bennünket.

A vajdasági magyarság azért a legerősebb közössége nemzetünknek, mert a XX. században Önök nem két nagy háborút éltek túl a szülőföldjükön, mint a nemzet többi része, hanem hármat. 

Az elmúlt bő évszázadban a Délvidéken három háború söpört végig: a század elején, közepén és a végén –olyan háborúk, amelyekből egynek is elegendő pusztító ereje volt ahhoz, hogy országokat döntsön romba, népközösségeket nyomorítson meg vagy töröljön ki a történelemből. A vajdasági magyarság súlyos demográfiai áldozatokkal, de mindhárom háborút túlélte a szülőföldjén, és létével mind a mai napig igazolja azon közbölcsességet, mely szerint ami nem öl meg, az erősebbé tesz. 

Az Önök ereje – kedves vajdasági magyar barátaink – ezért nem a lélekszámukban, hanem a lelkükben lakozik. Ennek a megtartó ősi magyar erőnek a titka az, hogy a történelmi vészhelyzetekben a lélekszámban mutatkozó hiányt mindig képes a lélekben növekvő erővel pótolni, és ezáltal idővel ismét számbeli gyarapodáshoz segíteni a közösséget. 

Ez a képesség tartotta meg nemzetünket az elmúlt több mint ezer esztendőben a Kárpát-medencében, és – ha nem veszítjük el lélekjelenlétünket – ez fogja a jövőbeli megmaradást is segíteni.

Kedves Honfitársaim!

Az elmúlt századok során a történelem forgatagában nemzetünkre szakadt nagy demográfiai tragédiákat könyvtárnyi szakirodalom tárgyalja, de azok mérföldköveit képesek vagyunk három szóval megjelölni: Muhi, Mohács, Trianon.

A honfoglaló és államalapító magyarság demográfiai ereje első alkalommal az 1241-es vesztes Muhi csata következményeként tört meg. Egy korabeli krónikában akkor ezt írták: „Ebben az évben Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította.” A történészek ma azon vitáznak, hogy Muhi után a korabeli körülbelül kétmilliós magyar népességének az 50 vagy csak a 30 százaléka pusztult-e el.
Ebből a demográfiai csapásból a magyarság közel kétszázötven esztendő alatt talpra állt, és Mátyás király idejére az akkori Európa mércéjével mérve is jelentős mintegy 4 milliós lélekszámával ismét a legnagyobbá vált a Kárpát-medencében. Mohács után, a XVI-XVII. század szörnyű háborúiban, a török és a Habsburgok zsoldos hada által folytatott folyamatos gyilkolás és fosztogatás, az ezek nyomán terjedő éhínségek és járványok következtében a magyarlakta vidékek ismét elnéptelenedtek, s a magyarok lélekszáma kétmillió alá csökkent. A magyarság Mohács előtti 80%-os etnikai többsége a 

Kárpát-medencében a XVIII. század elejére 40% -nyi kisebbséggé olvadt.

Ezután újabb kétszáz esztendő kellett a demográfiai talpra álláshoz. 1700 és 1900 között a magyar lélek ismét csodát tett. Nemcsak demográfiai, hanem kultúrantropológiai csodát is, hiszen nemcsak növekedésbe lendítette népünket, hanem befogadott és magyarrá tett sok millió nem magyart is. Ezután következett a magyar lélek és a magyar nyelv páratlanul megtermékenyítő kibontakozása, a reformkor, majd 1848-ban így született meg a modern magyar nemzet. Hetvenkét esztendővel később ezt a nemzetet sújtotta földre Trianon, ezt a nemzetet gyötörte meg a XX. század pusztító háborúkkal, népirtásokkal, léleknyomorító diktatúrákkal, kivándorlási hullámokkal, és mindezek ellenére, minden csapás dacára, ez a nemzet ma is a legnagyobb lélekszámú közösség a Kárpát-medencében, ma is a magyar nyelvet beszélik a legtöbben a Kárpátok gyűrűjében.

Mi ez, ha nem a Jóisten kegyelmének és a magyar lélek csodájának az eredménye, kedves Barátaim? 
Ez lehet az éltető remény jelenlegi gyötrő kételyeinkre is, ez lehet a történelmi bizonyítéka délvidéki írófejedelmünk, Herczeg Ferenc szavai igazának is: „Mi magyarok vagyunk a földgömb legszomorúbb népe, mert kigúnyolták, megostorozták és keresztre feszítették mindazt, ami nekünk szent volt. ( …) De a reménység népe is mi vagyunk. A múltban többször eltemették nemzetünket, de harmadnapra megint feltámadt.”

Tisztelt Ünneplő Közösség! 

A sokféle bajok között ugyan egyre többet, de még mindig nem eleget beszélünk róla, ahogy napjainkban is egy népesedési válság közepette élünk. Legsúlyosabb gondunk a lélekszám aggasztó csökkenése, ami nem csak vajdasági magyar vagy külhoni magyar dráma – bár kétségkívül az elszakított közösségeinkben a legszembeötlőbb –, nemcsak magyarországi dráma, hanem szerbiai és európai jelenség is. Magyar szempontból azonban mindez nem enyhítő, hanem súlyosbító tényező.

Ennek a demográfiai drámának az okát két szópárban össze tudjuk foglalni: csökkenő születésszám és növekvő elvándorlás. Mindkettőnek alapvetően gazdasági okai vannak. A születésszámok csökkenésének a legmélyebb oka egy, a jóléttel összefüggő mentális csapda. Ezt a csapdát a modernnek mondott korszellem állítja azáltal, hogy azt sugallja az embereknek, a jólét nem termeléssel, hanem fogyasztással érhető el. Ebből lesz az úgynevezett fogyasztói társadalmi gondolkodás, ahol az új élet, vagyis a születendő gyermek nem a család termelő erejének növekedését jelenti hosszú távon, hanem rövid távon a család fogyasztói képességének csökkenését okozza. A fogyasztói szemléletben pedig mindig a rövid táv a meghatározó. 
Ez képezi tehát a legfőbb lélektani akadályát a megfelelő időben és kívánt számban történő gyermekvállalásnak, és egyben ez a szemlélet jelenti a legnagyobb veszélyt minden európai ország gazdaságára is: csökkenő születésszámok fokozatosan csökkenő munkaerőt eredményeznek, emiatt csökken a gazdasági teljesítmény, és végső soron csökken a jólét is. Ebben a csapdában vergődik minden európai jóléti társadalom, Nyugat-Európában már az 1950-es évek óta, Kelet-Európában pedig 1990 óta. 
Az elmúlt évtizedekben ebből a csapdából Nyugat-Európa a kelet-európai munkaerő importálásával akart kitörni, majd 2015 után az Európán kívülről érkező migránsok tömeges behozatalával, de egyikkel sem sikerült, sőt mindezzel csak súlyosbította önmaga és Kelet-Európa helyzetét is. 

A kelet-európai munkaerő elszívásával ugyanis nem oldották meg saját problémáikat, csak kannibalizálták az európai munkaerő piacot, azaz a nyugati rész felemészti a keleti rész munkaerejét; az Európán kívüli migránsokkal pedig csak destabilizálták a nyugat-európai társadalmakat. 

Az elmúlt 35 esztendőben egyetlen kelet-európai ország gazdasága sem tudta ledolgozni a nyugati gazdaságokkal szembeni azon versenyhátrányát, amelyet korábban a több mint négy évtizedig tartó kommunizmus okozott a térségben. Ez az oka annak, hogy jelenleg egyetlen kelet-európai ország gazdasága sem tud még a nyugati gazdaságokhoz hasonló munkabéreket biztosítani az embereknek. A határok megnyílásával pedig megnyílt az út a külföldön munkát vállalók előtt is.

A Világbank adatai szerint 1990 és 2015 között Európa tágan értelmezett keleti feléből – a Baltikumtól Közép-Európán át a Balkánig, Ukrajnát is ideszámítva – 25 millió olyan munkavállaló távozott Európa nyugati felébe, akiknek életkora 25 és 45 év között volt. 2015-ös becslések szerint 2040-ig további 20 millió munkavállaló fogja elhagyni Európa keleti felét, és ezek a becslések érthető módon még nem számoltak a 2022-ben kitört ukrajnai háború miatti népmozgásokkal.

Minden embernek – magyarnak, szerbnek és minden európainak – joga van a jóléthez, mindenkinek joga és lehetősége van a jobb megélhetés érdekében akár el is hagyni a szülőföldjét, mindenkinek joga van eldönteni, hogy mikor és hány gyermeket akar, vagy akar-e egyáltalán gyermeket. Ezt a jogot senki, sem az állam, sem az egyház, sem a család nem vonhatja el az emberektől.

A kérdés, hogy ebben a helyzetben akkor mégis mit tehet a politika, kedves Barátaim? Én csak arról tudok Önöknek beszámolni, hogy mire törekszik a magyar állam és a felelős magyar politika.

Mindenekelőtt tiszteletben tartjuk minden magyar ember jogát és szabadságát arra, hogy eldöntse, hol és hogyan akar élni. Másodsorban a magyar politika lehetőségei szerint igyekszik megtenni mindent azért, hogy a magyar embereknek megélhetési okokból ne kelljen külföldre vándorolniuk, vagy ha korábban racionálisnak látszó kalkuláció alapján döntöttek úgy, hogy elhagyják a szülőföldjüket, akkor hasonlóan racionális mérlegelés alapján megérje nekik hazatérni.

A magyar politika igyekszik megtenni mindent azért, hogy a gyermekvállalás ne pénzügyi vagy gazdasági hátrányt okozzon a magyar családoknak, hanem – legalább hosszú távon – újra előnyt jelentsen. Mindezt a magyar állam – ereje mértékéig – biztosítani igyekszik a külhoni magyarok részére is. 

2010-ben többek között ezért is biztosítottuk a kedvezményesen megszerezhető magyar állampolgárságot a külhoni magyaroknak, hogy – bármilyen világpolitikai viharban vagy akár szélcsendben – a lelki kötelékeken túl legyen egy erős közjogi kötelék is, amely minden külhoni magyart – éljenek akár Kárpát-medencei szülőföldjükön, akár bárhol a nagyvilágban – Magyarországhoz és az egyetemes magyar nemzethez fűz. A magyar állampolgárság növeli minden külhoni magyar biztonságát és életlehetőségét, növelve ezzel az egyetemes magyarság erejét is. 

Nos, tisztelt Honfitársaim, hogy a jelenlegi demográfiai drámában a magyar politika mennyire lesz eredményes, azt a következő évtizedek döntik el. Annyit azonban biztosan tudhatunk, hogy a reménybeli sikerhez továbbra is elengedhetetlenül szükség lesz a magyar családok egyházaink és az olyan közösségeink összefogására és támogatására, mint amilyen a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség. 

Mi hiszünk abban, hogy a magyarság nem az elmúlás, hanem a megmaradás népe. Hiszünk abban, hogy hivatásunk van a Kárpát-medencében. Hiszünk abban, hogy mi, magyarok – miként az elmúlt ezredévben, úgy az előttünk álló időkben is – együtt mindig erő vagyunk, szerteszét pedig csak gyöngeség. Hiszünk abban, hogy a magyar életerő lüktetése a Kárpát-medencében nem évtizedekben, hanem évszázadokban mérendő, és pontosan tudjuk, mert megtapasztaltuk, hogy a magyar lélek mindig képes nemcsak kipótolni, hanem fel is emelni a történelem által megnyesett lélekszámot. 

Mindezért, kedves vajdasági magyar honfitársaim, bármilyen nehéz is a mostani idők járása, emeljük fel szívünket, tekintetünket és zászlónkat!

Végezetül pedig: higgyünk abban is, amit a hertelendyfalvi kántor és néptanító barátunk, néhai Borsos Tamás bátyánk bukovinai székely tömörséggel szólva így fogalmazott meg: "Nekünk jó, mert mi rájöttünk arra, hogy szebb velünk a világ, mint nélkülünk.” Ha ezt a lelkületet adjuk tovább az utánunk jövő nemzedékeknek is, akkor a Jóisten a következő ezer esztendőben is éltetni fogja a magyar nemzetet – itt, a Délvidéken és az egész Kárpát-medencében.

„Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?"

Sajtóiroda