Beszéd a Fidesz Kongresszusán

Hungexpo

Magyarország sorsdöntő választás előtt áll, melyen sokkal többet veszíthet, mint az eddigieken bármikor. Ahhoz pedig, hogy ez ne következzen be, a Fidesz és a KDNP kormányzásának folytatása az egyetlen esély. De vajon tisztában vagyunk-e valójában, hogy mekkora a tét?

A tét: a MINDEN – szó szerint, és nagybetűkkel írva! Ha nem vigyázunk, ha rosszul választunk, mindent elveszíthetünk, ami legalább három dolgot jelenthet. 

Először is, elveszíthetjük mindazt, amit anyagi értelemben az elmúlt 4, az elmúlt 16, vagy akár a rendszerváltoztatás kezdete óta eltelt 36 esztendő alatt elértünk, amiért megdolgoztunk, amiért megszenvedtünk. A rezsicsökkentést, a nyugdíjak értékállóságát, a világbajnok családtámogatási rendszerünket, a magyar vállalkozások és a gazdák támogatását, a munka biztonságát, a multi-nacionális tőke bevonását a közteherviselésbe, a nemzeti vagyon gyarapodását – lehetne, és a kampányban majd kell is folytatni és részletezni mindezt. Honnan lehetünk biztosak az aggodalmunk jogosságában? Onnan, hogy ismerhetjük a baloldali ellenzék több mint hatszáz oldalon kifejtett elképzeléseit. Peter Magyar persze azt állítja, hogy ehhez a dokumentumhoz nekik semmi közük. Honnan lehetünk biztosak benne, hogy hazudik? Nemcsak onnan, hogy mozog a szája, hanem onnan is, hogy ezekről beszélnek a Tisza Párt szakértői, ezek megvalósítását követeli Brüsszel, és a ma a Tisza pártot támogató  kiszolgált és levitézlett baloldali szakértők és politikusok – Lengyel Lászlótól Surányin és Bokroson át Kóka Jánosig – ezeket hajtották végre, amikor ők és elvbarátaik hatalomra jutottak. Elszegényítették és kiszolgáltatottá tették nem csak az embereket, hanem az országot is. Leépítették, eladósították és vagyontalanná tették az államot. Ne feledjük, mit tettek 2002 után, mit veszítettünk Medgyessy, Gyurcsány és Bajnai országlásával, amikor „úgy tettek, mintha kormányoztak volna”!

Másodsorban elveszíthetjük a három és fél évtizede visszanyert szabadságunkat – a demokráciát, a jogállamot és a szuverenitásunkat. Honnan gondolhatjuk mindezt? 

Szerencsére e tekintetben sem hagynak kétséget Peter Magyarnak és neobolsevista különítményeseinek sem a szavai, sem pedig a tettei, viselkedése afelől, hogy kiként gondolkodnak az alkotmányos intézményekről és szabályokról, az igazságszolgáltatás függetlenségéről és a sajtó szabadságáról, a velük egyet nem értők jogairól és emberi méltóságáról, a nemzeti érdekről és a pénzen vásárolt idegen befolyás megengedhetőségéről. Elveszíthetjük életmódunkat, kultúránkat, önmagunk meghatározásának és gyermekeink nevelésének szabadságát. A hazánkat veszíthetjük el, mert Brüsszel egyre nyíltabban és gátlástalanabbul próbálja alárendelt tartományokká degradálni az Európai Unió elvben egyenrangú és független tagállamait. Az illegális migráció támogatása, az úgynevezett zöldítés, a gazdaosztály  likvidálását célzó törekvések, az elmebajszerű energiapolitika, vagy a COVID-járvány és következményeinek kezelése, a közös hitel-felvétel erőltetése éppúgy ennek eszköze, mint a háború. Igen, a háború! Itt pedig az európai politika elérkezett ahhoz a ponthoz, amelyhez sosem lett volna szabad. Mi pedig elérkeztünk a legfontosabbhoz, amit elveszíthetünk.

Az én nagyszüleim megélték az I., a II. világháborút, a nácizmust és a kommunizmust, 1956. október 23-át és november 4-ét. A szüleim gyermekként álélték a II. világégést, fiatalként az ’50-es évek rettenetét és nyomorát – édesapám katonaként Budapesten élte át a forradalmat. Az én nemzedékem, a Fidesz-t alapítók ’56 után született korosztálya volt a „boldog békeidők” generációja óta az első, amely tagjainak megadatott, hogy úgy élhessen le több mint hatvan évet, hogy ne kelljen rettegnie az életéért és biztonságáért. 

A kérdés - és a tét - az, hogy a gyermekeinknek és unokáinknak is osztályrészül juthat-e ugyanez? 
„Az utolsó előtti, előtti békeév viszonylag nyugodtan telt. Arról, hogy mi lesz majd három év múlva, senki, de senki nem énekelt” – szólt a Fonográf ’70-es évekbeli slágere. „Darabokban zajló világháború, amit látunk” – mondja ma XIV. Leó pápa, azaz a világháború nem fenyeget, hanem már zajlik. Jó, ha komolyan vesszük ezeket a szavakat! Ukrajnában már fegyverekkel, Magyarország és az európai emberek ellen még csak politikai és gazdasági eszközökkel, de ugyanaz a háború zajlik, aminek egy a célja: a nemzetek érdekeit képviselni hivatott és törekvő állami közhatalom megtörése és alárendelése azoknak az immár globális hatókörű gazdasági és pénzügyi erőcsoportoknak és hálózataiknak, melyek semmiféle demokratikus legitimációval nem rendelkeznek, sőt, a nemzetállamok demokratikus döntéshozatali mechanizmusait csupán a profitjuk maximalizálása előtti szükségtelen akadálynak tekintik, aminek eltávolítása érdekében készek akár a világot is lángba borítani. Az európai elit jelentős része ennek a pénzmagánhatalomnak a csicskája, kitartottja, le- vagy elkötelezettje; az EU brüsszeli intézményrendszere ennek az árnyékhatalomnak jelenleg legfontosabb politikai központja; Peter Magyar és pártja pedig nem más, mint ennek a brüsszeli korrupt, háborús maffiának magyarországi kreatúrája és ügynök-lerakata. 

Ha mindez így áll, akkor logikus a kérdés: egy akkora ország, mint a miénk, vajon győzhet-e az ellene folyó hibrid-háborúban, hogy ne váljon Ukrajnához hasonlóan áldozatává egy olyan proxy-háborúnak, amit valódi pusztító fegyverekkel vívnak? Történelmünk – főként ennek második fele, 1456 Nándorfehérvárjától Bocskain, Bethlen Gáboron, Rákóczin, 1848-49-en, a Trianon és a II. világháború pusztításai utáni talpra állás korszakán át 1956-ig – másról sem szól, mint a hitünk, nyelvünk, kultúránk és szuverenitásunk védelméért folytatott küzdelmeinkről. „Hungaria Propugnaculum Christianitatis” – hirdeti a házelnöki dolgozószobaként szolgáló Nándor-fehérvár terem freskójának felirata. Mi voltunk Európa és a kereszténység védőbástyája. Cserébe halálra szántak, elárultak és kifosztottak bennünket, valahányszor ez állt Európa hatalmainak érdekében. Mégis itt vagyunk, ami már önmagában is egészséges önbizalomra adhat okot. Magyarország az EU mindössze azon három  országának egyike, amelyik több mint ezer esztendeje jogfolytonosan létezik a saját területén. Ennek büszke tudatában hirdetjük mindenkinek: nem akarunk egy Mammon-birodalom uzsoracsapdába vetett, önazonosságuktól és öntudatuktól, szabadságuktól megfosztott alattvalói lenni, akiket esetleg egy Brüsszelből parancsnokolt kozák hordával látnak jónak féken tartani. 

Nem akarunk mást, mint amit Luxemburg állami címerének jelmondata így fogalmaz meg: „Mir wölle bleiwe wat mir sin.” Magyarul: azok akarunk maradni, akik vagyunk! Az igazság és a jog mellettünk áll, s ha elég bölcsek és állhatatosak leszünk, akkor európai és tengerentúli patrióta társainkkal összefogva elegendő erőnk is lesz. Végső soron pedig hinnünk kell abban, amibe – Pál apostol nyomán – Bethlen Gábor is reményét vethette: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? 

Sajtóiroda